A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Cs. Sebestyén Kálmán: Salgótarján város fejlődése 1958–1968

tervek elkészítését, a kisajátítási tárgyalások lefolytatását, amelyeken a beruházó képviselője részt sem vett,.... a városi tanács magára vállalta a bontások gyakorlati lebonyolítását (is). ... A bontásokhoz szükséges hitelfedezet biztosításáról szabálytalanul a városi tanács úgy gondoskodott, hogy a bontásból kikerülő anyagok ellenértékét fedezetes póthitel formájában éves költségvetésében a bontással kapcsolatos munkadíjakra és szállítási költségekre kötötte le. Az ilyen megoldás miatt volt arra szükség, hogy a bontásokhoz általában nem főfoglalkozású munkásokat állítottak be, hanem a bejelentett igényeknek megfelelően a családiház-építők maguk végeztek bontásokat. Az így kikerülő bontási anyagok ellenértékeként a bontást végzőknek 20 %-os engedményt adtunk." Példa is volt erre: ha a Fő téren épülő 13. jelű épület és az előtte tervezett I. számú üzletház (ma Pécskő Üzletház) beruházási programjának jóváhagyása után kivárják az engedélyezési procedúrát, az építés kezdete egy évet csúszik, de emellett a művelődési házhoz szükséges felvonulási területet sem tudták volna biztosítani. (24) Ugyanez az összegző jelentés nem sokkal később az ilyen megoldások következményeit is megemlíti: „... a megyei tanács tervosztálya mint beruházó elzárkózott a kisajátítási eljáráson való részvételtől. Ez a szemlélet nem egy esetben olyan helyzetet teremt, hogy a beruházó megbízásából tett kártalanítási ajánlatot tartalmazó határozat ellen maga a beruházó élt fellebbezéssel, illetve fordult bírósághoz. A további problémák elkerülése végett már most tisztázni kívánjuk, hogy a jövőben a városi tanács apparátusa nem fogja magára vállalni a beruházó kötelességének teljesítését." (25) Tehát a nehézséget okozó hatáskörök kérdése — a megyei tanács egyik osztálya a beruházó a városi kommunális létesítményeknél — itt már jogi oldaláról is megmutatkozott. A városi tanács más szempontból is kényszerhelyzetben volt a szanálások miatt. Ezen a területen, a városközpontban jelentős számban voltak közintézmények, kereskedelmi egységek a lebontásra ítélt épületekben. Megoldást kellett találni arra, hogy a lakosság ellátása a lehető legkisebb mértékben érezze meg az átépítést. Elsősorban a kereskedelem számára alkalmas — és még lebontásra nem kerülő — helyiségekből telepítették ki az ipari létesítményeket és irodákat, másrészt megpróbálták az üzletek „átprofilírozását", azaz összevonását. Sürgető volt ezeket a lépéseket megtenni, hiszen 1962 elejére Magyar Géza vezetésével a Lakóépülettervező Vállalatnál elkészültek az új városközpont módosított beépítési tervei. Lényegében ehhez az új koncepció kialakítását az tette szükségessé, hogy a Belkereskedelmi Minisztérium a II. ötéves tervben biztosítani tudta egy salgótarjáni szálloda építését. Az elkészült szálloda (tervező: Jánosi György) és művelődési ház (tervező: Szrogh György) tervek pedig lehetővé tették a központban egy térrendszer kialakítását. A Rákóczi út — a város főutcája — felé nyitott nagy teret egyik oldalról a szálloda, másikról a művelődési ház, még a harmadikról egy középmagas lakóház és előtte egy üzletház zárja le. Ez az elképzelés azonban — amellett, hogy a szanálási arányt is felére csökkentette — még egy törekvést rejtett magában: „Salgótarján koncepciózusán megalkotott központjában a Fő téren álló szállodát az egész város vertikális hangsúlyának szánták és az is volt megépülése idején" — jegyezte meg Faragó Kálmán, de rögtön hozzátette, utalva napjainkra: „—Ma már az azóta felépült, a központot körülvevő sokemeletes, részben a hegyoldalban álló lakóházak között a szállodaépület nem képes ilyen szerepet betölteni." (26) A városközpont átépítését a lakosság egy része fenntartásokkal fogadta. Ezért a tanácstagok, a Hazafias Népfront aktivistái, a sajtó stb. fokozott propagandatevékenységet folytatott a tervek „megmagyarázására". A helyi újságban „Bontunk, hogy építhessünk", „Városépítő munkánk érdekében", „Milyen önző jelenségek gátolják Salgótarján építésének terveit?" címmel cikkek jelentek meg. Ezekben két kérdéskört érintettek. Egyik a bontás szükségessége: az emberek azt kérdezték, hogy ha lakáshiány van, miért nem üres területek felé terjeszkedik a város, s miért bontják le a jóállapotú épületeket is. Sok helyen felmerült ez a probléma: a válasz az volt, hogy „... bontsuk le... a kapitalizmusból ránk maradt régi, egészségtelen, sokszor külsőleg szemre talán stabil189