A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Kovács Anna: Utazás kísértetek, komédiások, különcök között

összesen nyolc forint "-ot ér a szoba bútorzata. Az emberi élet elértéktelenedését, ellehetetlenülését sugallja e tárgyilagos leltár. Általánosan rossz anyagi és emberi körülmények között, a folyamatos és megállíthatatlan elszegényedés közepette él e mikszáthi vidék népe, nemes, gazdálkodó, úr, paraszt mindenki egyaránt, pusztul itt minden, föld, ház, szérű, pénz. A módos Fodros Márton gazda — akire ez az arisztokratikus titulus egészen ráillett, állítja ironikusan Mikszáth, hisz egész félházhelye volt a határban — is elszegényedett, kénytelen most a falu gulyáját őrizni, mert minden pénzét elvitte a lutri. „De nemcsak a bankó fogyott meg, a föld is. A szép réteket, kövér szántóföldeket egyenkint el kellett zálogosítani vagy eladni... Utoljára az ősi házat is elkótyavetyélte a teens vármegye: most már egészen tisztán állottak Fodros Marciék. ' ' A gyerekek aztán már legfeljebb pipára gyújthatnak az ősök testamentumával — ez a motívum, a pipafüst könnyedségével elszálló — azzal egyenértékű — vagyon, gazdaság képe visszatérő motívuma lett e korai elbeszéléseknek. Az örökösök, az utódok aztán végképp nem törődnek a gazdálkodás gondjaival, képtelenek megállítani a pusztulást, sokszor ők maguk is könnyelműen elkártyázzák, elmulatják örökségüket, amihez persze — nem annyira a megélhetés és érzelmi kötődés miatt, inkább megszokásból és főként cselekvésképtelenségből — ragaszkodnak. Életükön nem tudnak változtatni, képtelenek rá, és Mikszáth szerint nincs is erre reális esélyük. A fotográfiák regényében az ifjú Aladár is ötezer forint készpénzért adja el összes birtokát, hogy majd valós értékén vásárolja vissza, miután szerencsejátékon nyert kétszázezret. A többi pénzét jótékony célra szétosztja, a harmincezerért vásárolt mandátummal pedig pipára gyújt, „majd csendes fütyörészés közben elballagott a legelső csárdáig. ' ' Nincs ezen a tájon semmi idilli, otthonos, meghitt; a pusztulás, a céltalanság, a cselekvésképtelenség kényszerű színtere ez. Talán éppen ezért annyira erőteljes — szinte már szimbolikus erejű — az a kép, amit Mikszáth egy birtok lassú haldoklásáról rajzolt meg egyik elbeszélésében, amiben a változás reménye is elillan, Mikor az új kastély füstbe ment címmel: „A nagy selmeci pipa odahaza van a becsukott Corpus juris fekete pergamenjén, félig kiszíva... A téres ősi portát odahaza benőtte a csalán, kóró, maszlag... a jó sarjú dohányt lopkodják... A százados pince odaát a hegy alatt nem élhette túl gondos gazdáját — beomlott... Az öreg szőlőt,.... csúffá tette az idén valami hitvány jégeső... Mindene tönkre megy, vész, kopik, mióta olyan nagyon csöndes ember lett! ' ' Nagyon csöndes ember a gazda, Harcsa Ezékiel, hiszen halott. Szép csendben kihaló birtoka egy eltűnőben lévő osztály letűnt, halódó/megmerevedő életformáját szemlélteti. E vidéki birtokokból egyre nehezebben megélő nemesség egyre több képviselője kénytelen hivatalt vállalni, s őket ezen munkájuk szorosan a vármegye székhelyéhez köti, ezért sok család — a vidéki kúria mellett kénytelen bent a városban is lakást fenntartani. Mikszáth korában általánosnak tartható ez az életforma, úgy élt ő maga is, apósa és hivatali főnöke Mauks Mátyás és családja is, ahogyan egyik elbeszélésében az öreg Poroszy és családja; két lakást vittek. A városi otthonok, helyszínek rajza semmivel sem derűsebb, mint vidéki társaiké. Ha ott a szegénységnek állított monumentumot Mikszáth, itt a sivárság modernebb emlékműveit építi föl és fotografálja. Tárgyilagos hűséggel mutat rá pontosan a helyekre, ahol biztosan, mással össze nem téveszthetően fellelhetők. A bennük lakók életminőségéről sokat eláruló, beszédes épületek ezek. A három vénecske, az életből kikopott Poroszy kisasszony életlehetőségeit tekintve kifejező az, hogy ők csupán egy szobába szorulnak, míg a többi három szobát a papa és fivérök foglalja le. Reménytelen életük, kilátástalan, szorult helyzetük hasonló, mint Kelemen bácsi leányáé, az igencsak koros Melanie-é, kísértetei ők már csak az ifjúságnak. 138