A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Kovács Anna: Utazás kísértetek, komédiások, különcök között

Poroszyék, írja Mikszáth „ott laktak az Apáca utcában, egy földszinti bérházban. Nagyon csendes, elhagyott utca volt, melynek egyik vége kivezette az embert a városból, a másik pedig bevezette a temetőbe." Kelemenek „Ott kinn laknak a város végén..." Puszta rideg épület, a világgal meghasonlott kedélynek való lakás. Egy modern kripta. Emeletesre is talán csak azért van csinálva, hogy minél hamarabb rádűljön gazdáira. És meglehet, hogy jobb is volna úgy. A túlvilágon utol nem érhetné egyiket a sok hitelező, másikat pedig talán utol érné a főkötő..." Hasonlóan lehangoló, kietlen a városkép egésze is, mintha csak egy egyetlen, hosszú szűk utcájú, sáros, poros faluba vezetne be Mikszáth, egyszerű falócával a bolt előtt, makacs pocsolyával a közepén, melybe gyakran „éjfél óráiban hazaballagó, Nácinál elmaradt halandó be-betéved." Ám az élet derűsen, az ismerősség, otthonosság, meghittség légkörében, vidáman zajlik e kis városban. A fiatal esküdtek mindennapjai is kedélyes, édes semmittevésben telnek a gy...i szolgabírói irodában, melynek ablakában virágcserép helyett, egy cilinder bor virít; a náthás iktató, a szegényes bútorzat, a háromlábú szék — mint múló idők megkövült emlékei —, az összehalmozott poros akták között, „hol a napidíjak sovány szelleme lebeg védangyalként." Otthon a szálláson is szegényes környezet várja őket, két kicsi szoba, három öreg szék, egy íróasztal, meg egy kopott dívány, és a két egymásba nyíló kicsi szobán nincs ajtó. „Még valamikor tavaly decemberben fűtötték be vele a kályhát," adja meg a magyarázatot Mikszáth. Talán ezért is oly közkedveltek a városka „közhelyei", a vendéglők, ahol a szórakozni vágyó fiatalság az iszogatás, tréfálkozás mellett még meg is melegedhetett. A vármegyei élet felszínén látszatra minden rendben, a mindennapok egyhangú unalmát feledteti, kietlenségét elfedi, szürkeségét élénkíti olykor egy kis pletyka, mely oly jól esik az uzsonna mellé, vagy a kedvelt látványosság: a piac, az igazi népünnepély: a hetivásár, Olcsó János sátrával, ahol minden csuda dolog kapható, kókuszszappan, mely eltünteti a szeplőt, a májfoltot, zsírfoltot kiszedő csodakő, bőrnek látszó papírbugyelláris, szappankörte, szappankukoricacső, melyet az ördög sem különböztet meg a valóditól. A férfitársaságokban kártyáznak, tarokkoznak, vagy kis jogi vitát folytatnak, csak úgy szórakozásból, majd gyakran „megered a jó anekdota zápor", máskor éppen valami zajos pártértekezletet tartanak, „mely egészen úgy ütött ki, mint szokott: keveset határoztak, eleget ettek, sokat ittak." Akadt néha egy-egy igazi szenzációnak tartott esemény is: a megyegyűlések, követválasztások, a tisztújítás izgalmai, és persze a megyebálok — lázba hozták a közönséget. Olyankor a vármegyeháza nagytermét fényesen kivilágították, a táncteremhez felvezető lépcső „egy egész hamis erdő", telerakva virágcserepekkel, zöldjegenyefa-gallyakkal, az ajtóban két egyenesre kifent bajuszú cifra hajdú áll, és odabenn Jancsi készülődik zenekarával. A bál vonzotta a vármegye egész lakosságát, mindenki jelen akart lenni aki számított, egymás után érkeztek a kocsik a bálba készülőkkel. „Bál volt a vidéki kis városban." — A Miért fél Stofi bácsi a porosztól? című elbeszélés első mondatával a mesélő azonnal érdeklődést kelthetett, majd így folytatja: „Ahol egy fekete atilla megakadt a vármegyében, mindenütt került bele egy gavallér. A sok rongyos csézáról már egy hét óta tisztítják a sarat, hogy a nagyságos kisasszonyok rangjukhoz illően jelenhessenek meg a bálban... a kocsisnak kiadatik az új ez alkalomra készült libéria, keményen meghagyatván neki, hogy vigyázzon rá, s ha valahogy netalán tán verekedésbe találtatnék sodortatni, el ne feledje előbb emberséggel levetni az új dolmányt, mert az méregdrága jószág. A kocsis szemtelen jámborsággal minden jókat ígér, közibe vág a józan vérű állatoknak... aztán elindítja az ócska csézát." Lényegét tekintve kísértetiesen emlékezetet ez az ábrázolás arra a képre, melyet egy jelentős irodalomtörténeti forrásban szemlélhetünk. 139