A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Kerényi Ferenc: Huszonöt év a Madách-kultusz történetéből

Amíg az újra műsorra tűzött Tragédia előadásain — az 1950-es évek végén, a 60-as évek elején — a Nemzeti Színházban még a párizsi szín elején leomló trikolórt köszöntötte vastaps, addig 1987. szeptember 21-én, a Nemzeti Színház 150 éves jubileumán a 478. sornál kuncogott és tekintgetett a protokollerkélyen helyet foglaló miniszterelnök felé a közönség: „... fölzaklatni s kormányozni más." Elmondható tehát, hogy az az őszinte érdeklődés, amelyet a kortársnak, időszerűnek érzett Madách a színházi alkotókban és a közönségben folyamatosan támasztott, olykor— ráérzéseivel, de belehallásaival is — megelőzte és segítette az irodalomtörténet munkáját. De akadt hasonló társművészeti mozzanat is: miközben a szaktudomány 1983-ban újrarajzolta a sztregovai „oroszlánbarlang" alkotóműhelyének képét /tulajdonképpen igazolva Balogh Károly 1934-es könyvét, az újabb adatok fényében is/, Réti Zoltán akvarellsorozatában ugyanakkor visszahozta a Tragédiát a nógrádi táj természeti környezetébe, amelyben született, s szintén 1983-ban játszatta Miskolcon Csiszár Imre a drámai költeményt egy nemesi kúria udvarán, s az Úr szerepét alakító Körtvélyessy Zsolt falusi plébánosnak tűnhetett egyszerű, fekete reverendájában. Mérleg helyett Terjedelmünk korlátozottsága és választott nézőpontunk eleve szűkkörűbb volta mostani áttekintésünket első megfogalmazássá teszi, amelyből hiányzik a kultusz szociológiai rétegzettsége éppúgy, mint az irodalomtörténeti vagy oktatási speciális helyzetkép változásában történő ábrázolása. Ezért lezáró problémavázlatunk sem több mint egy, Madách szolgálatában az elmúlt negyedszázadot eltöltő irodalom- és színháztörténész pontokba szedett tapasztalata. Nógrád mérlege a Madách-kultusz terén 1964 és 1989 között alapvetően kedvező. A megye szellemi élete több vonatkozásban is kísérleti terep, műhely volt egy szerves fejlődésű, alulról építkező kultusz javára. Ennek eredményeit a közelmúlt eseményei is visszaigazolták: nem véletlenül Nógrádban alakult meg a Magyar Irodalomtörténeti Társaság első megyei-regionális tagozata, a taglétszám 10 %-át adja az országosnak, vagyis jóval felülhaladja Nógrád részesedését a népességben, a tudományos és kulturális intézmények részarányában. Olyan módszerek kerültek itt első ízben kipróbálásra /pl. kiadványok szponzorálása/, amelyeket azóta a Magyar Tudományos Akadémia is célravezetőnek ajánlott osztályai és tudományos társaságai számára. Mindez jól lemérhető, ha a Madách-kutatás és -kultusz helyzetét a hozzá leginkább mérhető és viszonyítható Petőfiképpel vetjük egybe. A közeljövőben azonban avval is számolnunk kell, hogy ha az általános iskolázottsági és műveltségi szint nem javul számottevően, Madách interpretálásának és értésének ilyen gátja is támadhat. Ne felejtsük el, hogy a Tragédiát csak a középiskolában oktatják, s eddig a lakosság nagy része nem jutott, nem jut el; hogy a félanalfabéták vagy nehezen betűzgetők tábora növekszik, s ők aligha fognak Madáchot olvasni; hogy a csak szórakoztató színházon nevelkedett, videoklippekhez szokott nézőnek kevés lesz a Tragédia látványossága, és ezért nem szolgál majd kárpótlással a lélekszínpad. Ilyen közegben rossz irányban értékelődhetnek át a tudományos eredmények. Az erre utaló jelek máris szaporodni látszanak. 1977-ben voltaképpen visszhang nélkül jelent meg Mezei József egyéni szemléletű és hangvételű monográfiája Madách világáról. Sokkal nagyobb hatása lett 1983-ban András László közönségvonzó című könyvének /A Madáchrejtély/. Pedig nem történt több, mint hogy egy kiváló intellektusú /és írni jól tudó/ szerző a kívülálló olvasó tágra nyitott szemével, szándékolt naivitásával fogalmazott meg olyan kérdéseket, amelyekre az érvényes, a tudományosan igényes válasz már benne rejlett a fellendült alapkutatások szűk körű publikációiban, de a szintézist a nagyközönség számára még senki sem állította össze. /Azóta ez megtörtént, Horváth Károly kismonográfiájá132