A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Kerényi Ferenc: Huszonöt év a Madách-kultusz történetéből

Marton Endre monumentális, letisztult rendezése, Sinkovits Imre bravúros alakítása az 1960-as évek reprezentatív konszolidációs példázatdrámájának szolgált keretül. Keresztury ugyanis nemcsak dramaturgiai és verselési jobbításokat végzett az egyenetlen, ám szinte őserejű drámatorzón, hanem sokat visszavett Madáchnak a kegyetlenségig következetes elvhűségéből is, amely a hit és a nemzeti érzés megtagadását tekintette a legfőbb véteknek, s akár erőszakkal történő kiiktatását a Kánaán elérése morális feltételének. Keresztury átdolgozásában az a remény erősödött fel az összetett, példázatos mondanivaló elemei közül, hogy a következő nemzedék bizonyosan beléphet az ígéret földjére, s a mózesi generáció ehhez hozott áldozatai nem voltak hiábavalók. Mindez egyértelműen kiderült 1986. december 12-ét követően, amikor a Nemzeti Színház — rekonstruálva Marton Endre rendezését — felújította a Mózest. A befogadó társadalmi közeg markáns változásai miatt a produkció nem folytatta sikersorozatát, alig lehetett műsoron tartani 1988 februárjáig, a kolozsvári ősbemutató centenáriumáig, majd szinte azonnal lekerült a repertoárról. A színházi interpretáció fővonalában természetesen a Tragédia maradt. Az új értelmezés az észt Epp Kaidu rendezésében, a tartui Vanemuine Színház vendégjátékával érkezett, 1972-ben. A rendezőnő szakított azzal a hagyománnyal, hogy általában érett, vezető színészek alakították a főszerepeket, gazdag pályatapasztalattal a sokarcú történelmi szerepek megjelenítésére, eljátszva Ádám öregedését is. Szerepeiket hosszú időn át megőrizték; az első Lucifer, Gyenes László például 41 éven át. Kaidu asszony három fiatal színészre bízta az első emberpárt és kísérőjüket, akik életkorukat végig megtartották. így a mindenkori fiatal, pályakezdő nemzedék megkerülhetetlen útkeresésének drámája lett a Tragédia; egy alig tapasztaltabb, cinikus kortárs-Lucifer megjegyzéseitől kísérve. Ez az értelmezés azóta elfogadott lett, s megnövekedett azoknak a rendezéseknek a száma, ahol a szereplők életkora fontos interpretációs eszköz lett. Ruszt Józsefnél /Zalaegerszeg, 1983/ Lucifer életkora a végleges kiábrándultság hordozója lett: Ádám egyik énje, az álmodó-reflektáló fiatal maradt, a másik /több színész felléptetésével/ Madách instrukciói szerint öregedett, és a szöveget is megosztotta a rendező közöttük; a zárójelenetben a fiatal, felébredt emberpár védelmet keresően bújt a szinte időtlenül öreg és jóságos, csak a mítoszban létezhető Úrhoz. Lengyel György a Madách Színházban utóbb megcserélte a két férfi főszereplőt /Dunai Tamást és Gáti Oszkárt/; hangsúlyozva, hogy Madách Ádám és Lucifer nézőpontját, világlátását egyként magáénak vallotta. Ádám és Éva szerepét korban szétválasztva két-két színésszel játszatta Illés István /Győr, 1988/, továbbá ő osztotta először Lucifert színésznőre /Berek Katira/: a racionális elemzés-kételkedés, az irónia kortól, sőt nemtől is függetlenül emberi alaptulajdonság. Mint az új rendezői eszközök is mutatják, a Tragédia keretszíneinek és ún. történelmi színeinek hangsúlya mindinkább az előbbiekre került át, a hatalom, az előre meghatározott pályán mozgó cselekvések és az egyes ember kapcsolatát vizsgálva. /1951-ben még egyetértettek abban az akadémiai vita résztvevői, hogy az elemzés középpontjába a történelmi színek kerüljenek, amelyek az ideologikus szempontok vizsgálatára alkalmasabbak./ A színházi rendezők — kivált az 1980-as években, amikor ez a konfliktusrendszer a társadalomban újra élesedni kezdett — pontosan olvastak: az I. szín statikus-diktatórikus Urával szemben a zárójelenet dialektikus, Lucifer ellenvéleményét is működő rendszerbe építő Isten-képe állott szövegszerűen rendelkezésükre ahhoz, hogy a hatalom metamorfózisáról vagy éppen lényegi változatlanságáról alkossanak színpadi víziót. A skála színes és változatos: lehetett teljesen kiábrándult, mint Paál Istvánnak a szállóige-zárómondatot is elhagyó rendezése /Szolnok, 1980/; volt a jövőhöz és a művészet értékőrzéséhez fellebbező, mint Csiszár Imre megoldása /Miskolc, 1980/; „Olyan szép, hogy nem is lehet igaz "-hangulatú, mint Ruszt Józsefé /Zalaegerszeg, 1983/ És hogy a közönség mikor mit lát-hall bele napi élményei és társadalmi tapasztalatai alapján a rendezői elképzelésekbe, azoktól függetlenül, arra csupán két példát idézünk. 131