A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Kerényi Ferenc: Huszonöt év a Madách-kultusz történetéből

jeleként — haláláig fenntartotta azt a véleményét, hogy a liberális világnézet csődjeként a drámai költemény a kiegyezés szellemi előkészítését szolgálta. Hogy Madách mégsem jutott Pázmány Péter, Kemény Zsigmond vagy mások sorsára, és 1964-ben már megindulhatott kultuszának új hulláma, annak három oka volt. Az egyik az elsőrendű nemzeti klasszikust védő irodalomtörténészek kiváló felkészültsége és jól megválasztott taktikája. Az akadémiai vita főelőadója, Waldapfel József, továbbá az ülésen is felszólaló Barta János és Horváth Károly, a tanulmányban megszólaló Sőtér István el tudta érni, hogy a polémia mindvégig megtartotta a tudományos érvelés bizonyos módszereit. Waldapfel joggal hivatkozhatott a másik két okra is, hogy tudniillik a Tragédia „... a múltban a külfölddel való kulturális kapcsolatok viszonylag erős szála volt", és hogy a nagyközönség újra színpadon akarja látni a budapesti Nemzeti Színházban az 1947-ben újra bemutatott, de azután szüneteltetett művet. Horváth Károly világirodalmi párhuzamokat vonultatott fel /Victor Hugót, Miltont/ az emberiségköltemények műfajában — annak ellenére, hogy Lukács már elnöki bevezetőjében óvta az akadémiai ülés résztvevőit a komparatista módszertől, a szerinte „semmitmondó úgynevezett fejtegetések"-től. Waldapfel az utóéletből nemcsak a több mint húsz idegen nyelvre lefordítás tényét, de Gorkij tiszteletét és az 1892-es prágai függetlenségi diáktüntetést /a IX. szín Marseillaise-ének hatására/ szintén felidézte a recepciótörténetből. Minden irodalomtörténész erősen hangsúlyozta Arany véleményét és Madách művének műalkotásjellegét. /Waldapfel később a Gorkij-vonatkoztatásokat kismonográfiában, az utópista eszmekapcsolatok közül pedig a Fourier-hatást — Révai József vádjára válaszolva, hogy ti. Madách még az utópistákig sem jutott el — nagy tanulmányban dolgozta ki és publikálta./ A taktika sikeresnek, sőt — mint azt Waldapfel esete bizonyítja — a kutatást gazdagítónak bizonyult. Jó példa erre Révai 1958-as tanulmánya a Társadalmi Szemlében. Ebben ugyan nem kevesebbet állított, mint hogy közvetlen összefüggés volt „a revizionisták és reakciósok" kikényszerítette, 1955. évi nemzeti színházi bemutató /még visszatérünk rá/ és 1956 októbere között, de kénytelen volt jelentős, a XIX. század lényeges problémáit, ellentmondásait megfogalmazó műnek nevezni a Tragédiát, s ellenvetéseit immár három testületre korlátozta: a pesszimista alaptendencia kérdésére, az egyéniség és a tömeg konfliktusára és a falanszterjelenet értelmezésére. A magyar színjátszás 1883, a világszínház 1892 óta népszerűsítette a drámai költeményt olyan közönségrétegek körében is, akik irodalmi olvasmányként sohasem vették volna kézbe a Tragédiát. A mindenkori Madách-kultusz legnagyobb hatókörű fóruma, a színpad az ideológiai támadások idején állandó hivatkozási alapnak és hatékony védőeszköznek bizonyult. „1955. január 7-én hosszú szünet után, alapos elméleti előkészítés bázisán, hármas rendezői szignálással — Major Tamás, Gellért Endre, Marton Endre — műsorra tűzték Az ember tragédiáját, és szinte egy lendülettel harmincháromszor illesztették be néhány hét repertoárjába."— idézte fel a történteket Székely György színháztörténész a Nemzeti Színház legújabb történetében. A színház három nagy formátumú, az élet, a kultúrpolitika és a játékszíni mesterség kérdéseiben azonban igencsak eltérő nézeteket valló és gyakorlatot folytató alkotója fogott össze ezúttal: Gellért elemző lélektani értelmezését Marton monumentalitása szerencsésen egészítette ki, Major Tamás pedig ismét felvállalta Lucifer szerepét is a produkcióban. /1941 óta játszotta./ A másik két főszerepet a hasonlóképpen pályacsúcson lévő Lukács Margit és Básti Lajos alakította. Az előadást maga Rákosi Mátyás is megtekintette, és utasítására megkezdődött a Tragédia „lesorvasztása" a műsorról. Az adminisztratív fellépés ideológiai magyarázatát Lukács György készséges tolla szolgáltatta a Szabad Népben—a Madách tragédiája címet viselő, hírhedt kétrészes cikkel a vita addigi, irodalmi és színházi színterekről átkerült a közvetlen politika legfelső fórumaira. /Madách műve 1957 márciusában került vissza a színpadra, és még a jubileu126