A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XVI. (1990)

Tanulmányok - Kerényi Ferenc: Huszonöt év a Madách-kultusz történetéből

mot megelőzően megérte — 1963. április 7-én, Major Tamásnak egy újabb rendezésében — 1000. előadását a Nemzeti Színházban./ Ezenközben Madách további teret hódított a fordításirodalomban is: 1950-ben újabb szlovák, 1956-ban friss olasz átültetés, 1954-ben pedig holland fordításmutatvány jelent meg. A Madách-kultusz új lendületvételéhez az 1960-as évek elején tehát — az ideológiai támadások vereségével — adottak voltak a feltételek. Az életrajzi és eszmetörténeti kutatások primátusa Az 1964-es Madách-évforduló három olyan szellemi, történészi teljesítménnyel szolgált, amelyek meghatározták a következő évtizedek kutatási irányát. Sőtér István 1965ben jelentette meg Alom a történelemről с kismonográfiáját, azt az átmeneti szintézist, amelynek megállapításai gyakorlatilag 1983-ig alapvető tudományos szakirodalomként, tanári segédkönyvként, sőt igényes közönségnek szóló ismeretterjesztő olvasmányként is domináltak a Madách-kultuszban. /Egy ilyen munka hiányát rótták fel ismételten az ideológiai támadások során korábban az irodalomtörténészeknek./ Ugyanilyen szemlélettel, ugyanő és ugyanakkor fogalmazta meg a Madách-fejezetet A magyar irodalom története с akadémiai kézikönyv negyedik kötetében. Minthogy nem tudománytörténeti, hanem kultusztörténeti áttekintésre vállalkoztunk, ehelyütt, az utóbbi szempontból csak annyit szögezhetünk le, hogy Sőtér visszahelyezte Madáchot saját korába és nemzedékébe, rámutatva, hogy az akkor legkorszerűbb európai eszmeáramlatokat nemcsak ismerte, de be is építette világlátásába, és így az életmű fődarabjába, Az ember tragédiájába is. A másik két történészi szakmunka Sőtértől és egymástól is függetlenül készült, így nem hasznosíthatták egymás eredményeit. Krizsán László 1964-ben jelentetett meg egy dokumentumkötetet Nógrád vármegye akkor még Budapesten őrzött levéltárából, Szabad György pedig 1.860—61-ről, ekkor írott korszakmonográfiájában mutatta be országos politikusként Madáchot. S ha idesoroljuk még Győrffy Miklós 1959-ben kiadott levelezésközlését a pesti egyetemi évek baráti köréről, valamint Bárányi Imre 1963-ban publikált irodalomtörténeti füzetét Madáchnak és a reformkor legfajsúlyosabb folyóiratának, az Athenaeumnak eszmei kapcsolatairól — akkor /új források és adatok alapján/ kirajzolódhatott egy merőben más Madách-portré, mint ami addig Alsósztregova és Csesztve szellemi remetéjéről, a beteges és ezért korától, annak politikai mozgalmaitól, így az 1848/49es forradalomtól és szabadságharctól is távolmaradó, magányos és ennek következtében magányos remekművet alkotó költőről az irodalmi közvéleményben élt. Helyére — mint látható, főbb vonalaiban alig néhány év alatt — egy új, a betegségével együttélni megtanult, azon felülemelkedni akaró, közéleti ember arcképe került, aki már szinte gyerekfejjel magába szívhatta a reformkori Pest-Buda légkörét, ezt szerette volna megyei tisztviselőként viszontlátni és elterjeszteni szűkebb hazájában. így nem véletlen sodródás, hanem szükségszerű személyiségfejlődés eredménye, hogy betegsége dacára részt vett a forradalom és szabadságharc helyi eseményeiben, fegyveres harctéri szolgálatra jelentkezett, ellátta a megyei főbiztos hivatalából ráháruló új feladatokat. Az 1849,-es bukás nemcsak családja tragédiáiban, de személyes, kiküzdött eszmevilágának megrendülésében, mi több, anyagi létében is sújtotta, a magyar polgári forradalom ideáihoz azonban haláláig hűséges maradt. Miután az emberi és politikusi pálya fővonala átrajzolódott, ez meghatározta a következő negyedszázad vizsgálódásainak irányát is: — Mindvégig megmaradt az alapkutatások túlsúlya, azaz új források feltárása és közzététele. Vagyis nem az ideológiai támadások elleni védekezés határozta meg többé a Madách-kutatás válaszait. — Az elmondottakból következően a biográfia kiegészítése lett hosszabb időre a látványos eredményeket hozó „sikerágazat". Szabó Béla, Spáczay Hedvig, Leblancné 127