Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Limbacher Gábor: Búcsújáróhely a Szentpéter-hegyen

A szentpéterhegyi búcsúsok életkor szerinti megoszlása századunkban jellegzetesen alakult. A legtöbb településről egybehangzó vélemény, hogy a fiatalság ment a búcsúba legnagyobb arányban : ,,. . .amikor én jánka vótam, ment az egész fiatalság."

59 „Csak mint kisjánka szaladgáltunk le a kúthoz, az öregek imádkoztak, tetszik tűnni akkor érett a szamóca, azt egyik a másikat elbolondíjja. Szaladgáltunk ott, mint gyerekek."

60 „De én minden áldott Szent Péter napján kinn vótam a búcsún, akármilyen kis jánka vótam, míg csak férhö nem mentem, 44-ig mindég."

61 A házasságkötést követő években a péterhegyi búcsújárásról a megkérdezettek nagyobb része elmaradt, s ez a legidősebbeknél is megfigyelhető volt. Mindez arra utal, hogy nem feltétlen a kegyelmi ajándék volt az, ami a résztvevők nagy részét útnak indította. Arra is vannak adataink, hogy a házasságban inkább az asszony maradt otthon és a férfi ment a búcsúba a megfelelő korú gyerekekkel. A feleség otthon a család és a háztartás feladatait látta el. Idősebb korban, ha a hegyre való feljutás nehézségeit és a gyaloglást még bírták, az asszonyok gyakran újra résztvevőivé váltak a búcsúnak. A búcsújárók ünnepi öltözetben, „cifrán" mentek a hegyre. A „Mária-lányok" fehér félingben ós szoknyában voltak, mellükön ferdén átkötött kék szalaggal. „Ide úgy mentek, mint [nagy ünnepeken] kisinisóre szoktak. Olyan ünneplőbe, mint amikor vasárnap megyünk a templomba."

62 „Misére nem, de má a létányiára meztélláb mentünk a templomba is. Addig [30-as évek] meztélláb gyüttek a szentpéteri búcsúba (...). Innen közelről meztélláb szaladtak ki. Különösen a várajjaiak. „Arra emlékszem, hogy cipőbe vótam, oszt nagy fű vót, oszt mindig hasra szátam."

63 A visszaemlékezések szerint a közeli fiatalság búcsú járói a 30-as évek második felében kezdtek cipőt használni. Ha az ünnepen a pap is részt vett, akkor a terényi plébániáról indult a búcsúsmenetben. Indulás előtt korábbi időpontban misét is tartottak a teróznyi templomban. Legelői a menetben egy 12—13 éves fiú vitte a keresztet, utána a ministránsok, őket a hordozható Mária-szobrot felváltva vivő négy-négy Mária-lány követte, majd négy lobogós lány között a plébános haladt, majd a kántor és a nép következett vegyesen. „Emberek kevésbé, inkább csak legények meg suhancok. Szandáról még kimentek azok az. . .idős emberek is, de innen nem [a század első harmadában]."

64 A búcsúmenet a Szentkúthoz is hasonló volt, de ott a kisebb gyerekek és a pap otthon maradtak, és általában nem vittek magukkal lobogót és Máriaszobrot sem. Menet közben a rózsafüzér imádságot végezték. Míg kiértek a hegyre végig mondták mindhárom változatát. „Közbe ének is vót [Mária-énekek], meg közbe köllött egy kicsit fújtatni is, míg kiértünk."

65 Amikor megérkeztek a Péterhegy tetején álló kereszthez, a Mária-lányok köszönésképpen meghajtották a Mária-szobrot, majd a nép körüljárta és sorban megcsókolta a keresztet. Amikor pap is részt vett az ünnepen, akkor a terényiek mindig „búcsúval" mentek. Érintették Szandát, ahol az ottaniak, olykor a már előbb odaérkezett bujakiakkal együtt csatlakoztak a menethez, úgy, hogy a búcsúkeresztet, a „Krisztuskát" megcsókolták. „...ahogy begyüttek a szandai templomba, mikor Szandára érkeztek Bujákról (...) a rózsafüzért imádkoztak, oszt minden tized végin azt mondták,