Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Bozó Gyula: Tizen

szedés Antalt, a volt szovjet főhadnagyot. Azt az embert, aki a felszállás előtt a repülőtéren őket búcsúztatta, aki kinevezte őt Lebovics József helyettesévé. Majd ő segít. A lakására invitálta őket, ahol hat szem közt bizalmasan elbeszélgettek. Csak éppen nem segített, semmit nem tett az érdekükben. Nem adta fel, hitét sem vesztette el még teljesen. Levelet írt a legendás partizánvezérnek. Talán majd ő, az elismert, befolyásos vezető, akit már a partizániskolán félistenként tiszteltek. Már reményvesztetten írta meg később második levelét, hátha az első elkallódott. Válasz a másodikra sem érkezett. Kezdte világosan látni, a harc nem ért véget 1945-tel, hanem tovább folytatódik. Egyre kevésbé érezte magát teljes értékű embernek. Csalódottságát, elkeseredettségét nem titkolta. Csendes és nyugodt állásra vágyott, ahol csak néhány szót kell szólni, mert neki már az is bőven elég. A helyettes partizánparancsnokból mozipénztáros lett. 1956 zűrzavaros eseménysorozatában nem akart résztvevő lenni. Semmilyen formában, semelyik oldalon. Tudta, dolgoznia kell, az élet folyamatát biztosítani kell a kis bányásztelepülésen, ahol néhány éve mint üzletvezető látta el a rá rótt feladatot. Mégis aktív munkásává vált a párt újjászervezésének, a konszolidáció nehéz feladatainak. Csak most a tevékenységét a korábbinál jóval megfontoltabban és némi keserűséggel végezte. És az elégtétel, halála előtt néhány hónappal következett be. A Magyar Partizánszövetség felvette soraiba. Megnyugtatta. A későn jött elismerés is jól eshet. (Petkó Sándor) Jó irányba futott, bizonyára ennek köszönhetően menekült meg. Ha másfele indul, a csábító lejtőn lefelé, talán már ő sem él. Hármuk sorsa egy ideig elválaszthatatlanul egybefonódott. Mégjobban megismerték egymást a nehéz úton, amely váratlan találkozásuktól, kálváriájukon keresztül, szomorú elválásukig'tartott. A különböző vallató helyekre, majd börtönökre később már nem emlékezett világosan, csak kettőre. A Pasaréti úti villa pincéjére, ahová annyira bezsúfolták őket, hogy szinte mozdulni sem tudtak. Majd ezt követően a fegyházra a Margit körúton. Mikor elváltak, a parancs értelmében csapattestéhez indult, amelynek tagjaként újból fogságba esett, s megint visszakerült a Szovjetunióba. Másodszor ugyanoda. Hazatérte után majd megőrjítette a gyanakvás, ami a hivatalos szervek részéről körülvette. A rendőri felügyelet szinte teljesen a kétségbeesésbe kergette. A korszakos változásokat érzékelte, s az átalakulás gyötrelmeit, az áldozathozatalt, a hibás intézkedéseket, az ellentmondásokat, is de a hátteret, a kiváltó okokat igazából sohasem ismerte. Az önmagára erőltetett formulából és a nyugodtnak vélt életvitelből teljesen kizökkentette a megvetés. A tanár iránt, aki felkereste, hálát érzett, ő mondta el: az ütközet helyétől nem messze, a közeli község temetője mellett gondozatlan sír domborodik. Benne partizánok holtteste. A kereszten négy név, még kivehetően olvasható. Közte az övé, szlovák helyesírás szerint. Valahogy így : Alexander Petko. Szálai Sándor neve helyett az ő neve! Beleszédült abba, amit hallott. Jelentőségét csak hosszú idő múlva fogta fel teljes valóságában. Hogy most már mindenki előtt ismertté válik mindaz, ami történt, s a benne ?való részvétel nem szégyen többé. Hálát a sors iránt már régen nem érzett, csupán elfogadta, ami van, ami létezik körülötte. Belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Az önvád sem mardosta már, az a gondolat, hogy minden másként is történhetett volna. Hogy ő a hősi halott, 282