Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Bozó Gyula: Tizen

A fogolytáborban hosszú ideig tartott, míg kezdte úgyahogy kiheverni a borzalmakat, melyeken keresztül ment. Az új társak, akik körülvették, annyira egyformák voltak, hogy alig lehetett megkülönböztetni őket. Arról beszélgettek, amit átéltek, ami miatt itt vannak. Több fogolytábor lakója. Legtöbb időt Tambovban tölt, ahol egy erdő mélyén volt a nemzetközi láger. Lelki egyénisúlya itt állt helyre, fizikai erejét itt nyerte vissza. Tudta, most már tényleg megmenekült a háború veszélyeitől, ugyanúgy, mint a foglyok esküdt ellenségétől, a flekktífusztól. Beszédes Antal szovjet főhadnagy igazította el őket, ő mondta meg, ki hol fog dolgozni. A fürésztelepre osztották be, ahol fő munkafeladatként a gerendaszállítást kapták. S később deszkázást, majd a juzsai táborban tőzegkitermelést bíztak rájuk. Kezdett feljegyzéseket készíteni a táborról, a történtekről. Igyekezett szert tenni minél több papírra, ami igazi kincsnek számított; nagy gonddal őrizte, dugdosta ha kellett. Partizánkiképzésre önként jelentkezett. Több más társával, nyilvánvalóan azzal a tudattal, hogy hamarabb hazai földre kerülhet. Nem gondolta végig, mindez mit jelent. A kiképzés befejezése utáni bevetés, a harc, a vállalkozás nehézsége. Az egész terv számára még olyan távoli ködbe vesző, szinte valószínűtlen eseménynek látszott ekkor, hogy alig foglalkozott vele. A repülőút és az ejtőernyős ugrás nem jelentett neki semmiféle izgalmat. Csalódása a földön kezdődött. A hazai föld nem úgy fogadta őket, ahogy azt várták tőle. És aztán a véres ütközet, az csak a harctéri kegyetlen világhoz volt hasonlítható. Azzal a különbséggel, hogy ebben az összecsapásban az ellenséges katonák, akik lőttékőket, honfitársai voltak. A szerencsés megmenekülés, fogságuk viszontagságai után, elváltak. Egyedül folytatta útját, két társától elbúcsúzni sem tudott. Nem ment vissza csapattestéhez, a nyilas parancs ellenére sem. Szülőfaluja határában bujkált, az erdőben, a várrom környékén, ahol minden fát, minden bokrot ismert. Egy német géppisztollyal az oldalán erdőjáró lett. És kényszerűségből falukerülő, esti szürkületben vette észre az első szovjet katonákat. Rögtön felismerte őket, ahogyan dél felől a szélső házak irányába lopakodtak. Végre, megint a másik oldalon, ahová oly régen akart ismételten átjutni. Szinte beleszédült a találkozásba, a hirtelen jött változásba, pedig oly kedves volt számára a rég látott egyenruha, a más hangsúlyú, ismerősen csengő idegen beszéd. Rögtön megértették egymást, s a hivatalos ismerkedés rövid idő múlva barátkozássá szelídült. Elmondta orosz nyelvi tudásának eredetét, fordulatos életét, a hosszú utat, melyet mindezidáig megtett. Aztán a munka következett, a szovjet hadsereg tevékenységének erejéhez mérten történő támogatása jelentette a fő feladatot számára. Tolmácsolt, segített a tájékozódásban, terepszemlét tartott a katonákkal. Üjból nehéz időszak következett, értelmetlenül, súlyos áldozatokat követelve a katonáktól és a lakosságtól egyaránt. Megváltoztak a dolgok, méghozzá alapjaiban. Benne az ő élete. „Eljött a te időd" — mondogatták neki. Nem tagadta, hasonlóképpen gondolkodott. Minden munkából igyekezett kivenni a részét; segített, ahol tudott. Sokat maradt távol családjától. De az élet ekkor mást követelt tőle. A villamosközpont helyreállítása, aminek következtében rövid időn belül áramot kapott a falu, az élelmezés biztosításának feladatai, a kommunista párt szervezése, mind-mind annyi időt igényelt, hogy más egyébre alig maradt belőle. Kis idő múlva a dolgok mégis másként alakultak. Az ő szemében eléggé furcsán. Bizalmatlanságot és hitetlenséget érzett, és sokat sejtető csendet maga körül. Bizonyítani akart, az igazát kijárni. Fegler Istvánnal Budapesten személyesen keresték fel Be281