Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Kovács Anna: A bojtorjáni Mimosa

Izsót, akiről kiderül, hogy utazó malomkövekben, s nem Palotay a nagynevű képviselő. A szereplői gárda áttekintésekor az a benyomás támad az olvasóban, hogy a bojtorjániak saját szavaikat idézve, sokszor vannak „inkognito". Mindenki más, mint aminek mutatja magát, és mindenki más szeretne lenni, mint aki. Meggazdagodni, emelkedni a társadalmi ranglétrán, úrnak lenni — ez a bojtorjániak legfőbb törekvése. Mimos tolla akkor talán a legkarcosabb, kritikája a legélesebb, amikor erről az úrhatnám megatartásról szól, ami csak külsőségekben (megszólításokban, megjelenésben) nyilvánul meg. Igen nagy szerepet kap ebben a megfelelő megszólítás, a különféle címek használata, gondosan megválogatva, hogy kinek mi „dukál", ki a fiatalúr, a nagyságos úr, a tekintetes úr. De legalább ennyire fontos számukra a megjelenés, a finom(kodó) viselkedés. Ahogy egy fűszer és déli gyümölcs kereskedő is arra büszke, hogy „Külsőm tekintélyes, megnyerő és nagyuras, amit igazolhatok azzal, hogy egy-egy esetben vidéki szélsőbalpárti választók kormánypárti jelöltnek néztek és csak jól idomított lábaim mentettek meg az agyonveréstől." Jellemző összetevője ennek a magatartásnak a nemesi családi hagyományok, a születési arisztokrácia feltétlen tisztelete, természetesen mindez Mimosa nézeteinek, felfogásának megfelelően kipellengérezve és lekicsinyelve. Ebben a felfogásban így fest a járásbíró bőbeszédű feleségének — ki egyébként a nemes Györgygyökből származik — a családi címere: „.. .a nemes György család czímere ott függött az ebédlőben a falon. Egy szélmalom a zöld mezőben s a malom előtt egy asszony, aki nyelvének mozgásával forgatja szélmalom kerekeit." A tisztességes iparával szép vagyont gyűjtött kefekötő egyetlen fiát is úrnak akarják nevelni. Ezért hivatalnoki pályára adják, ahelyett, hogy — s ez hajlamainak, felkészültségének is jobban megfelelő volt — inasként a serte készítés rejtelmeit tanulta volna. A kő és marhasó beváltó hivatalban kezdte pályafutását, mint napidíjas, de kezdetben mivel írni nem tudott napidíj nélkül. Három év után annyira megtanult másolni, hogy egyes munkanapra 40 krajcár fizetést kapott, ami ötév alatt 1 korona 80 fillért emelkedett. „Nagylábon kezdtem élni — meséli ifjú „hősünk" —, megjelentem színházban, pikniken, bálokon, jó anyám nem kímélte a költséget, hogy rangomhoz mérten éljek, de az öröm otthon akkor lett teljes, mikor a tisztviselők majálisára meghívót kaptam, hogy Tek. Gréber Jánqs úr és b. családja...", Természetesen e szép karriertörténet hamar véget ért, a remélt anyagi biztonságot, a felemekedést nem hozta meg a hivatali állás: „Oda ültem Pepi inas mellé kefét kötni és a Wencel segéddel vígan énekeljük munkaközben, General Laudon kommt, mit vierczigtausend Männer er kommt, hollári hó... " (Az etnikai, vallási sokszínűség így simul, rendeződik egységes képbe Mimosa tollán.) A bojtorjániak anyagi helyzetére vonatkozóan — a fentiekhez hasonlóan — szinte mindig pontos elszámolást ad karcolataiban Mimosa. Általánosan rossz, megrendült anyagi körülmények, szűkös jövedelmi viszonyok között élnek, természetes, hogy biztonságra, állásra, pénzre vágynak. Érvényesülni kívánnak, ám az előbbrelópés módjai, lehetőségei meglehetősen korlátozottak, s általában nem igazán sikeresek. Nyolcszáz forint fizetése van, vagyona nincs, hát mit gondolsz miből éltek, kérdezi egyik jelenetében az anya a lányától, mivel azt szeretné, hogy jó partit csináljon, grófné legyen, 215