Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XV. - Nógrádi Történeti Évkönyv Belitzky János emlékének tiszteletére (1989)

Zólyomi József: Szendehely társadalma a XIX. sz. közepétől a II. világháborúig

Fentebb szóltunk arról, hogy a Szendehely benépesítését engedélyező szerződés, tíz egész házhelyen, húsz szabadmenetelú féltelkes jobbágy letelepedését engedélyezte. A falu mindenkori bírója egy felházhelyes telken gazdálkodott. A német falvakban — így Szendehelyen is — a gazdák telkeit osztatlanul egy testvér, általában a legidősebb örökölte. Ez azt jelentette, hogy itt a gazdák telkei — a szomszédos magyar és szlovák falvaktól eltérően — nem aprózódtak szót. Vagyis a telkes gazdák számában a betelepítéstől szinte a II. világháborúig alig törtónt változás. Megjegyezzük, hogy a gazdák telki földjei nem azonos nagyságúak voltak : a falu alapítása óta a negyed-, fél-, háromnegyed és egész, vagy annál nagyobb telkek egyaránt ismeretesek Szendehelyen.

10 Említettük azt is, hogy az első zsellércsaládok a jobbágyokkal azonos időpontban érkeztek Szendehelyre. 1760-ban már 11 zsellércsalád lakott a faluban, 1765-ig számuk tízzel gyarapodott. 1770—1840 között, a változatlan számú (20 +bíró) jobbágygazdaság mellett a zsellérek száma az alábbiak szerint alakult:

11 1770: 17 1790: 21 1800: 21 1823: 38 1828: 36 1830: 23 1834: 50 1840: 31 A falu zsellórtársadalma már a XVIII. század hetvenes éveiben sem tekinthető egységesnek. A többséget azok a taxás zsellérek képezték, akinek belső telke, háza, kevés irtványföldje volt. Jóval kevesebben voltak a hazátlan zsellérek, akik jobbágyoknál, nem ritkán a zsellérek házában laktak. Családjuk megélhetését tanult mesterségük keresetéből biztosították. A zsellérek többsége — az 1760-as évektől — a telkes gazdák házából került ki. Mint fentebb említettük, a németeknél honos örökösödési szokás szerint a gazda telkét osztatlanul, az egyik fiútestvér örökölte, a többi a zsellérsoron épített magának házat. A zsellérek gyermekei közül kerültek ki a szolgák és szolgálók, akik az 1770es évektől a telkes gazdáknál dolgoztak. A gazdák többsége egy-egy szolgát és szolgálót tartott. A zsellérek a részükre juttatott egy kilás (600 n-öl) földből, az erdőirtásnál, a mészégető kemencéknél vállalt napszámból éltek. A XVIII. század hatvanas éveinek közepétől, a gazdák mellett a zsellérek is egyre több irtványt létesítettek a püspök engedélyével, hogy azokban szőlőt és dohányt termeljenek. A püspök prefektusi hivatala 1824-ben engedélyezte utoljára a szendehelyieknek, hogy Katalin pusztán 20 hold erdőt irtsanak ki és ott szőlőt telepítsenek.

12 Az irtvány létesítésének hírére több zsellércsalád költözött át Berkenyéről, a környék német telepítésű falvaiból Szendehelyre, hogy néhány kapás szőlőnek való földet törjenek fel. Közölt statisztikánkból is kitűnik, hogy 1823-ban már jelentős a zsellérek száma. Az irtványföldek további bővítésének teljes hiánya — 1820 után — jelentős változást idézett elő a zsellérek társadalmában. Erre az időre mérséklődött a püspöki erdőkben a kiirtandó terület, a mészégető kemencék is kevesebbet termeltek, napszámbéres munkából is kevesebb kellett. A helyi megélhetés lehetősége jelentősen összeszűkült az 1840-es évek elejére. Az 1820 után felnövő 177