Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. (1988)

Közlemények - Természettudomány - Hír János: A bátonyterenyei (csengerházi) löszfeltárás faunavizsgálata

A csihagázak többsége természetesen töredékes, így az 1. táblázatban feltüntetett egyedszámokat mindig a csúcsok alapján számoltam. Ettől a szabálytól csak a Clausiliida fajok esetében tértem el, ahol a meghatározás a szájadékon alapul. Ha egy mintában több Clausiliida csúcs került elő, mint szájadék, úgy a fölös számú csúcsokat „Clausiliidae indet." néven tüntettem fel. Néhány esetben előfordult, hogy egy fajt csak csúcs nélküli töredékek képviseltek. Ilyenkor a fajt a faunalistában „ +"-jellel jelöltem, de a kvantitatív elemzésbe nem számítottam bele. A mintasorozat az 1. táblázatban feltüntetett faunát szolgáltatta: Azonnal szembetűnik, hogy az összesen meghatározott 2660 példány a szelvényben meglehetősen egyenetlenül oszlik el (3. ábra). Az 1—7. minták csak a statisztikailag lehetséges minimális egyedszámot szolgáltatták, míg a szelvényben lefelé a 7. mintától a fauna tömege egyre nagyobb. A leletanyag másik fő jellemzője a fajszegénység (16 species). Közülük valamennyi tipikus „löszcsiga". KROLOPP E. (1983) szerint az egykori löszsztyeppek szélsőséges körülményeihez csak néhány faj volt képes alkalmazkodni. A nagy tűrőkópességű fajok elszaporodását éppen a „versenytársak" hiánya tette lehetővé. A fajok rövid jellemzése A faunából levont éghajlati és ökológiai következtetések megértése miatt szükséges, hogy az előforduló fajokat röviden jellemezzem. Az itt közölt értékeléseket KROLOPP E. (1983 a, b); LOZEK V. (1964, 1965); SOÓS L. (1943, 1959); ROTARIDES M. (1942) és WAGNER M. (1977, 1981) munkáiból vettem át. A Granaria frumentum [DRAP. ] a fauna leginkább melegigényes eleme, amelyet ma is elsősorban D-i kitettségű füves lejtőkön és mészkősziklákon találunk meg. Szelvényünkben csak helyenként bukkan fel és igen alacsony részarányban. Számára tehát a körülmények nem lehettek kedvezőek. A Pupilla-fa jókat WAGNER M. (1977) ökológiailag egységesen kezeli xerotherm elemekként. KROLOPP E. (szóbeli közlés 1984) szerint a három faj környezeti igényei között lényeges különbségek vannak. A dominanciagörbók alapján (4. ábra) ez utóbbi véleményhez tudok csatlakozni. A Pupilla muscorum [L. ] a lösz faunák legnagyobb tömegben előforduló, nagy tűrőképességű tagja. A Pupilla strerri [VOITHT] általában úgy ismert, mint az éghajlati szélsőségeket különösen jól tűrő faj. A löszfeltárások többségében részaránya mindig a Pupilla muscorum-é alatt marad. Érdekes, hogy a bátonyterenyei szelvény 4. és 5. mintájában ez a viszony megfordul, ami erős lehűlésre enged következtetni. A Pupilla triplicata [STUD.]a másik két Pupilla-fajnál több meleget igényel. A Vallonia costata [MÜLL.] a szelvény második leggyakoribb faja, melyet a legtöbb szerző csak nagy tűrőképességgel jellemez. Kétségtelen, hogy dominanciagörbéje igen sajátos lefutású (5. ábra) ós nem sorolható határozottan egyik ökológiai csoportba sem. Az azonban figyelemre méltó, hogy a Pupilla muscorwm-mal soha sincs együttes maximumban. A Vallonia pulchélla [MÜLL. ] ugyancsak gyakori löszcsiga, amely a dunántúli szelvényekben igen nagy egyedszámban fordul elő (WAGNER M., 1977). Itt szerény részarányban található. Környezeti igényeiről az irodalomban eltérő állásfoglalásokat is találunk. Annyi azonban biztos, hogy a Pupilla-fajoknál ós a Vallonia costata-nél nedvesebb élőhelyet igényel. A Vallonia tenuilabris [A. Br:] hazánk területén ma már nem fordul elő. Szibériában és Közép-Ázsiában él. Löszeinkben mindenütt gyakori. Hidegtűrő, sőt 431