Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. (1988)

Közlemények - Természettudomány - Hír János: A bátonyterenyei (csengerházi) löszfeltárás faunavizsgálata

1970). Egyedüli kivétel KÁDÁR L. (1954), aki a löszt közvetlenül folyóvízi iszapból származtatja. Ezen kívül az utóbbi évtizedek gazdag terepi tapasztalatai (PÉCSI M., 1965) és szélcsatorna-kísérletek (BORSY Z., 1977 egyetemi előadás) is alaposan megingatták a klasszikus richthofeni elméletet. Ennek ellenére közép- és alsófokú földrajzoktatásunkban a lösz keletkezésének eolikus magyarázata valahogy kiirthatatlan módon gyökeret vert. Ma már általánosan elfogadott vélemény, hogy nincs olyan elmélet, amellyel valamennyi löszfeltárás anyagának keletkezése egyformán megmagyarázható lenne. A löszféleségek csoportjában a periglaciális éghajlat alatt való lerakódás a közös és döntő fontosságú. A kőzetté válás azonban egyaránt lejátszódhatott eolikus, folyóvízi, szoliflukciós vagy egyéb úton transzportált üledékek esetében. Az Északi-középhegységben főleg a lejtőn történő szoliflukció a felelős a löszrétegek lerakódásáért (PÉCSI M., 1961; HAHN GY., 1977). A fizikai földrajzi vonatkozásokon túl nem tekinthetők kielégítően ismertnek a löszök ősmaradvány-együttesei sem, pedig ezekből a lerakódások korára következtethetnénk. Észak-Magyarország területén a negyedidőszaki őslénytani lelőhelyek többsége a karsztos területekhez kötődik. Kétségtelen, hogy a barlangok, karszthasadékok, édesvízi mészkövek utolérhetetlen gazdagságban koncentrálják mind a gerinceseket, mind pedig a puhatestűeket. A negyedidőszak biosztratigráfiai beosztása is elsőrendűen ezekre a lelőhelyekre épül (JÁNOSSY D., 1979; KROLOPP E., 1983. a, b). A rokontudományok és a gyakorlat azonban azt kívánják, hogy a nyíltszíni üledékek se maradjanak ki az őslénytan vizsgálódási köréből, még akkor sem, ha itt lényegesen alacsonyabb leletgyakoriságra számíthatunk. Ilyen jellegű őslénytani vizsgálatokat az Északi-középhegységben eddig KROLOPP E —RADÓCZ GY. (1974) és a szerző végeztek (HIR J., 1983. a, b) löszféleségeken. Ezek a kezdeti eredmények is azt bizonyítják, hogy az a korábbi megállapítás, miszerint a középhegységben, mint pusztuló térszínen kizárólag felső pleisztocén képződményeket találunk (SZLABÓCZKY P., 1970.) csak a megfelelő ismeretek hiányából eredhetett. Reméljük, hogy a bátonyterenyeilöszfeltárás anyaga is egy lényeges mozaikszem lesz az egyre gyarapodó lelőhelyek sorában. A lelőhely és környezete A csengerházi löszfeltárás Bátonyterenyétől Ny-ra, a Sulyom-tető és az Akasztóhegy közötti nyeregben található, a mátraverebély—csengerházai műút mellett (1. ábra). Magassági helyzete a tengerszint felett 220 m, a Zagyva szintje fölött 40 m, ami SZÉKELY A. (1954) szerint megfelel a Il/b terasz szintjének. A feltárást az irodalomban eddig SCHRÉTER Z. (1940) említette. A profil anyaga 5 m vastag szürkéssárga színű homogén homokos lösz, melynek fekűje nem bukkan felszínre, de feltételezhető, hogy a lösz itt is a Zagyva teraszkavicsára települ. A gyűjtés és feldolgozás módszerei A gyűjtést 1986. szeptember 11-én végeztem Olaszka Gyula gépkocsivezető segítségével. A szelvényből 40 cm-enként 8 dm

3 térfogatú mintákat vettünk. Ezeket Pásztora szállítottuk, ahol 0,8 mm lyukátmérőjú szitán átiszapoltam valamennyit. Az alapos tisztítás érdekében szárítás után a minták többségénél az iszapolást még egyszer megismételtem. Ezután a szitákban már csak a kavicsok, a karbonátos konkréciók és a csigák maradtak. Ez utóbbiakat az iszapolási maradékból csipeszszel válogattam ki. A héjak meghatározását mikroszkóp segítségével végeztem. 430