Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. (1988)

Tanulmányok - Történelem - Prakfalvi Endre: A „Rákosi bástya”. Egy meg nem valósult építészeti mű Salgótarjánban

körüli magasságúak) csoportosítottak. Az országút felé eső (innen a főnézet) két szélső pontján a csoportnak 1—1 fémből lobogósra hajlított zászló rögzítettek két-két alak fejébe fúrva. Az egyik zászló a Rákóczi-féle szabadságharc zászlaja, a másik pedig egy 1919-es vöröslobogó. (Megismételjük a fához hitelesen a magyar történelem egyetlen koraszkának eseménye és egyetlen történelmi személyiségének jelenléte sem köthető.) A harmadik zászló hiánya mondhatni jellegzetes. Ám az Árpádok vörös-ezüst sávjai is ugyanolyan joggal helyet kérhetnének, mint a piros-fehér-zöld. A mú a „nemzeti emlékmű"

153 típusába lenne sorolható, de iskolapéldája a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója óta nyilvánvalóvá vált nemzeti identitástudat problémák „lecsapódásának". A mű a napjainkra már kiszáradt betoninjekciókkal fenntartott tölgy torzója köré szerveződött. . . . Egy olyan társadalom, mely létének deklarált alapelve, sarkköve, a hatalom gyakorlásának szinte erkölcsi (és teoretikus . . . stb.) alapja az értékteremtő munka — „a termelőeszközök társadalmi tulajdona" által —, feltétlenül nem lehetne mindegy, hogy a munka

154 és munkásábrázolás milyen monumentumaival veszi magát körül a köz terein. Az ötvenes évek heroizáló munkás felfogása úgy tűnik diszkreditálódott (a munkát vajon ábrázolta-e ?). Helyette trónra ültetik (Kiss István) — pszeudo heroizmus, vagy egy kiüresíteti absztrakciót kapunk, mint pl. Kalló Viktor: Üvegfúvók (1983.) lemez kompozíciója, az öblösüveggyár mellett . A „munka''' ,, . . . fogalma ugyanis olyannyira elvont, hogy adekvát megjelenítése, tárgyában való objektiválása mindenképpen kétséges."

155 A mű szépen beilleszthető a „társadalmilag hasznos munka" megítélésének és általában a társadalom értékzavarainak kontextusába. A mű valójában akkor lenne „frappáns", ha a fúvócsövek végein található színes üvegpalackokban a sötétedés beálltával villany égők gyulladnának ki. Rendkívül exponált helyen áll id. Szabó István Partizánemlékműve (1969.), a Meszes-hegy oldalából tekint a városra. A krómozott lemezből hegesztett csillogó, gépfegyveres munkásruhás partizán lépő figurája uralkodik a város felett.

156 Á II. világháború magyar partizánjai tevékenységének a megítélése a történelemtudomány feladata.- Azonban, amikor ennyire dilettáns munka, a szobrásziplasztikai értékek

157 ennyire semmibevétele kap uralkodó helyzetet, akkor erősen gyanítható, hogy nem pusztán a szobrász tehetségtelenségéről van szó (a konkrét feladattal való megbirkózás kudarcáról), hanem szélesebb összefüggésbe ágyazva kell a kivitelezett mű kudarcát vizsgálni. A motívum egy kiugró posztamensre helyezett lépő figura. D. Haynes elemzi a lépő figura genezisét ós ontológiai statusát a görög művészetben,

158 az „időben" való továbbgondolásra ösztönzően. A lépő és kilépő figura egyiptomban az óbirodalom korában mindig a fal síkjába, a pillérbe kötve jelent meg. A görög kouros, amely kezdetben nem kevésbé kubusos, merev mint az egyiptomi párja, abban a döntő momentumban különbözik tőle, hogy születése pillanatában ellép a fal a pillér síkjától és szabadon állva autonóm módon egzisztál. Haynes ezt szimbolikus aktusnak

159 is értelmezi, melyben az emberi szabadság (eszméje) nyilvánította ki magát egy művészi ós társadalmi progresszió első lépéseként.

160 Egy biztos, a görög nagyplasztikában nemcsak „valami igaz, hanem az igazság működik." („Im werk ist die Warheit am Werk also nicht nur ein Wahres" — Heidegger.

161

) A probléma nem az, hogy egy partizánemlékmű ilyen kitüntetett szerepet kapott egy város vizuális struktúrájában. Hanem az, hogy inadekvát szobormivoltá395