Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. (1988)

Tanulmányok - Történelem - Praznovszky Mihály: Az 1880-as évek oktatásügye Nógrádban

Mindezekhez tette hozzá, van még egy másik alapprobléma is, hogy ti. a gyerekek nem tudnak magyarul. A 120 beiratkozott tanulóból 106 nem magyar ajkú volt. Közülük 70 tanult meg magyarul írni, beszélni csak 17. Kosztka Tivadar szerint ez a fő baj. Úgy véli, egyetlen község sincs annyira rászorulva az „államnyelv" ismeretére, mint éppen Gács és környékének népe. Szerinte a társadalmi elmaradottság fő oka, hogy az itt élők nem tudnak magyarul s így nem tudnak bekapcsolódni a kedvező és hasznot hozó gazdasági-társadalmi folyamatokba. „Hát ez nem hátránya-e a jobblétnek ? Nem oka-e, hogy közösségünk nemcsak anyagilag valóban szegény, hanem testben, lélekben s észben megfogyott vézna és sajnálatra méltó csupa tengődő és pálinkaivó családokkal van tele, holott a rendes viszonyok mellett ezen község vagyonos, nevelt s civilizált egyénekből állhatna." Véleménye szerint az ebből kivezető egyik út a magyar nyelvű tanítás lehet. Ezért fordul bizalommal az új plébánoshoz, aki már megkezdte egy külön lányiskola felállítását, hogy ott magyarul, illetve csak magyarul follyon a tanítás. Ha sikerül ezt beindítani, akkor majd a következő lépésben egy ipariskolát is létre kell hozni „s ha az is sikerülni fog, elmondhatjuk Gácsról is, hogy még nem volt, hanem lesz." Pár nappal később Kosztka Tivadar újabb cikkében

98 tovább borzolja Gács falu lakóinak vagy legalábbis vezetőinek kedélyét. Felvidékünk iskolái címmel megjelent írásában még határozottabban és keményebben fogalmazott, amikor a falu és környéke elmaradottságát elemezte. Minderre az adott apropót, hogy május 29-én a helyi értelmiség a plébános házánál gyűlt össze, hogy a gácsi leányiskola létrehozása érdekében megtegyék a konkrét lépéseket. A helyzet igen sürgető volt, mert nemcsak a gácsi, de a közeli Abelova és Tamási községek iskoláit is már évekkel ezelőtt be kellett volna zárni közegészségügyi okok miatt. A megbeszélésen részt vett a plébános, a losonci iskola igazgatója, a járási szolgabíró, a helyi orvos, a gyógyszerész, a postamester és néhány gácsi polgár is. Miessl Zsigmond elmondta, hogy az új iskola létrehozására eddig 700 ft-t sikerült összegyűjtenie s ez arra elegendő csak, hogy a meglevő épületet bővítsék egy tanteremmel, de akkor még mindig nem lesz az új tanítónőnek lakás. Tehát még mindig szükséges 300 forint a bővítésre és tanítónő hiányában káplánját javasolja tanítónak, s kéri a községet a káplán tanítói fizetéséhez csekély mértékben járuljon hozzá, a többit a plébánia fedezi. A nagy tetszéssel fogadott javaslatok elhangzása után felállt a gyógyszerész (így fogalmaz a cikkíró Kosztka Tivadar megáról) és újabb javaslatokat tett. Felajánlotta tanítónői lakásnak saját házát. Illetve abból elkerít 3 szobát és egy konyhát, ami azonban több is lehetne mint lakás, akár egy tanterem is kialakítható benne, sőt még egy óvodai terem is. A tanító fizetését pedig, évi 400—500 forintot a község biztosítsa s ha erre nincs fedezet, vessenek ki pótadót a lakókra, ö maga szívesen felajánl a gyógyszertár évi jövedelméből 100 forintot erre a célra. Javaslatát mint megvalósíthatatlant a szolgabíró vetette el, mondván, hogy ebben a szegény községben lehetetlen még pótadót is kivetni. írásában ezután Kosztka Tivadar azt bizonyítja be, hogy igenis van lehetőség a pótadó kivetésére, mert ha fejlődni akar a település, akkor lakóinak még nagyobb áldozatot kell vállalniuk a közterhekből is. S ekkor ír újra keményen a helyi viszonyokról. Szerinte, hogy szegény a falu az egyedül a mórtéktelen pálinkaivásnak tudható be. Évente tízezer forintot költenek így el Gács lakói. S a nagy baj, hogy az ebből származó jövedelem nem is a falu pénztárát gazdagítja, hanem „a régale bérlő zsebébe, folyik". Pedig Gácsnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy világhírű (!) hely legyen. S itt elszalad a patikus fantáziája,reális kép keveredik elképzelt lehetőséggel 268