Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. (1988)

Tanulmányok - Történelem - Praznovszky Mihály: Az 1880-as évek oktatásügye Nógrádban

zet húzódik meg. A szlovákok ellenállását kedvezőtlenül befolyásolta felekezeti megosztottságuk, egyházi szervezetüknek a magyar etnikuméval való erős keveredése. így nem is tudtak támaszkodni egyházi szervezetükre a magyarosító oktatáspolitika ellen. (Amelyek más nemzetiségieknél biztos hátteret adtak ehhez a küzdelemhez.) Emellett kevésbé voltak kitéve egy, a határokon túl államilag önálló szlovák tömb vonzásának. Sőt, a csehekkel szembeni gyanakvásuk még sokáig csökkentette szélesebb rétegek előtt a „csehszlovákizmus" vonzerejét. A másik oldalon, pedig éppen ellenkezőleg soknak tartották a nemzetiségi törvény előírásait. Nem hajtották végre a rendeleteket, megszegték az előírásokat. A magyarosítás, az erőszakos magyarosítás elfogadott politikai program lett. Bárki, aki szót emelt magyar részről a nemzetiségiek érdekében, számíthatott a legdühödtebb sajtó- és parlamenti kirohanásokra. Ez a nemzetiségi küzdelem nem volt azonos izzású. Kovács Endre szerint 1875től kezdődően bontakozott ki igazán, s „hol intenzívebben, hol mérsékeltebben, de azonos alapelveket követve mérgezi a légkört a magyarság és a nemzetiségek között."

7 Ez a változó erősség Nógrádban is jól kimutatható. Az 1880-as évek közepe után egy hosszabb, nyugodtabb korszak következik s a megyei közvélemény akkor más lokális kérdések felett csap össze. Ilyen a több évig húzódó megyeszékhely vita Balassagyarmat és Losonc között. A 80-as évek megyei vitája még csak eiőiskolája a századfordulón kibontakozó küzdelmeknek. Hiszen Nógrádban még nem alakult ki számottevő szlovák polgári, értelmiségi réteg, amely komoly erőt képviselt volna a nagylétszámú és hatalmát, befolyását féltő dzsentri réteggel szemben. A megye északi részén élő néhány tanító, pap, ügyvéd még nem tud ellentállni a társadalmi méretű támadásnak és a gyengébbje asszimilálódik is, de nem a lassan megerősödő nagyvárosi szlovák polgársághoz, értelmiséghez, hanem a dzsentrihez, s igyekeznek túltenni rajtuk a „magyarkodásban, a szólamhazafiságban".

8 A helyzet ettől válik sajátságossá — mint Jászi Oszkár írja —, hogy közismerten ekkor a magyar népesség számbeli, gazdasági, politikai erőfölényben volt. Tehát egyszerűen nem kellett tartani a nemzetiségi veszedelmektől, a később sokat emlegetendő pánszlávizmus veszélyétől. S mi történik ? A nyugalom helyett „állandó harci lárma, vad szitok, kierőszakolt sajtóperek, kétségbeesett kiabálás üti meg az ember fülét, melyek mind azt hirdetik, hogy a magyar állam veszélyben van."

9 Ha ez a veszély így nem is volt reális, akkor is látnunk kell, a cári birodalmi törekvések ekkor már benyúltak a Monarchia érdekkörébe és nagyon is célirányosnak tűntek. (Elég itt a lengyel kérdésre utalnunk.) Ezekben a törekvéseiben erős háttere volt az ortodox egyház és annak tömegbefolyása. Ez ugyan Magyarországon nem éreztette erejét, de a román és szerb nacionalizmus vonzása ellen már semmiféle magyar nemzetiségi politika nem tudott volna védelmet nyújtani. (Miként valóban nem is tudott.) A nemzetiségi sérelmek három területen jelentkeztek közigazgatási és igazságszolgáltatási; gazdasági, valamint iskolai és egyéb kulturális vonatkozásokban. Nemcsak a most tárgyalandó nógrádi eseményekben, de országosan is ez utóbbi volt a legfeszítőbb gond, ami érthető is. Minden nemzetiségi mozgalom csak akkor eredményes, ha azt nemzeti nyelven, a nemzeti hagyományok ismeretében és meghatározott műveltségi fokon szervezik, végzik. Nem csoda, ha ezen a területen volt a legerősebb nemzetiségiek ellenállása és tiltakozásuk nyelvük megsértése ellen, egyúttal a nemzetiségi öntudatuk fejlesztésének is egyik legfontosabb lehetősége lett. Különösen élesen vetődik ez fel az iskoláztatás oldaláról. Minden tisztán látó 243