Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. (1988)

Tanulmányok - Történelem - Praznovszky Mihály: Az 1880-as évek oktatásügye Nógrádban

Ha az első viszonyrendszert nézzük, akkor egyértelmű, hogy ezen időszaknak a kiindulópontja a nemzetiségi törvény, az 1868. évi XLIV. törvénycikk. Ha csak az általunk most vizsgált területről szólunk — azaz az anyanyelv használatáról, az iskolaügy helyzetéről —, akkor is több olyan alapvető megfogalmazással találkozunk, amelyek vizsgálatunk minden egyes részterületére vonatkoznak. A nemzetiségi törvény ugyanis kimondta, hogy Magyarországon „biztosíttatik a teljes jogegyenlőség, az egyesülés, a közoktatás s az egyházi kormányzat terén, hogy az ország nem magyar ajkú lakosai szabadon fejleszthetik nemzetiségüket minden irányban". Vagyis „minden honpolgár szabadon használhatja anyanyelvét". Sőt azt is előírta a törvény, hogy „minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike : vegyes ajkú községekben ez okból oly tanuló alkalmazandó, aki a községben divatozó nyelveken tanítani képes."

3 Ne foglalkozzunk most azzal a sokat vitatott kérdéssel, hogy a nemzetiségi törvény mennyiben volt korszerű, európai szellemiségű vagy sem. Csak jegyezzük meg, hogy ezek a most idézett kijelentések alig két évtized alatt a teljes és szándékos feledés homályába vesztek. A magyar, s így benne a nógrádi gyakorlat is szögesen ellentétes lett a deklarált ideológiával. A kortársi megítélés túlzásai sorában elég ha Grünwald Bélára és szélsőséges röpiratára gondolunk, amelyben az egyébként „német apától és szlovák anyától" származó zólyomi főispán így ír: „E törvény legsötétebb bizonyítéka államférfiáink tájékozatlanságának s gyengeségének . . . e törvényben a magyar nemzet lemond vezérségének, uralkodó állásának külső jelvényéről, lemond a magyar állam jellegéről ... a nemzetiségi törvény tehát csak ártott minden irányban."

4 A ma történésze pedig már tisztán látja és mutatja be, hogy „a törvény önmagában példamutató, és a későbbi idők egyes polgári demokratikus rendszerei is tanulhattak volna belőle". Es mégis heves támadások érték a kortársak részéről. Illetve, s ez a lényeg „nem annyira maga a törvény állott a kritika középpontjában, mint inkább az, hogy a törvényt nem hajtották végre".

5 A korabeli Európában a nacionalizmusnak két csoportja alakult ki, mint létező gyakorlat. Az egyik a nemzetet politikai kategóriának tartotta, „meghatározott területhez, politikai intézményrendszerhez végső soron az államhoz kötötte, s az állampolgárok összességével azonosította."

6 A másik az ún. etnikai-nyelvi nacionalizmus, amely szerint a nemzet teljesen független az államtól s amelyben a meghatározó „a közös etnikum, a nyelv, a népi kulturális hagyomány". Természetesen ez a két felfogás egyetlen európai állam ideológiai gyakorlatában sem jelentkezett ilyen vegytisztán, mind a kettő jelen volt elemeiben az állam politikai gyakorlatában. Ez alól Magyarország sem volt kivétel, hiszen itt is csak egyetlen politikai nemzetet ismertek el. A nemzetiségiek nem alkottak politikai nemzetet s így nem tarthattak igényt politikai önrendelkezésre sem. 6k a részei voltak ennek a politikai nemzetnek. Éppen ezért a nemzetiségi törvénynek folyamatosan, mint a két fél részéről kialakult egy-egy ellentábora. A nemzetiségieknek ez kevés volt, elégtelennek tartották s minden eszközzel küzdöttek ellene. Természetesen nem mindegyik nép tudott azonos intenzitással és aktivitással részt venni ebben a küzdelemben. Éppen a szlovákok voltak azok, akik a legkevésbé készültek fel erre a küzdelemre. Fokozatosan kiszorultak a politikai életből, agitatív hírlapjaik megszűntek, a Matica nem tudta teljesíteni hivatását, majd be is tiltották. Egyszerűen nem tudtak ellentállni a magyarosítás politikájának. E leegyszerűsítő megállapítás mögött azért valójában sokkal bonyolultabb hely242