Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. (1988)

Tanulmányok - Történelem - Pálmány Béla: Nógrád vármegye újratelepítése, benépesülése és az agrártermelés fellendülése a török kiűzése után 1683–1728

belül egyszerre találhatók a volt királyi országrészre jellemző, túlnépesedett hegyvidékek, illetve a törökellenes háborúk végére pusztává vált, jobb természeti adottságú dombos, vagy alföld-jellegű térségek. A vándormozgalom így részben a vármegyén bélül bonyolódott le, azon túlmenően is, hogy az 1683 és 1687 között ideiglenesen északabbra menekült magyar jobbágyok hamarosan visszatértek elpusztult korábbi lakhelyükre. Érkeztek viszont északabbi, szláv (szlovák) lakosságú megyékből is bőségesen, sőt bizonyos fokig érintette Nógrádot a német bevándorlás is. Nógrád megye újratelepülése tehát kicsiben az egész országéra hasonlított. De nézzük sorjában ! Az Észak-Nógrádban fekvő szláv falvak egy részében a századfordulóra igen nagymértékűvé vált a jobbágytelkek aprózódása. Málnapataka 12 jobbágy telkének mindegyikén 5—9 család osztozott, negyed, hatod és nyolcadrész erejéig, Ozdin faluban a 10 házhelyen 41 família élt, még viszonylag kedvezőbb helyzetben volt Rónyabánya, melynek 7 3/4 népes jobbágy házhelye csak 16, vagy Bisztricska, melynek 6 népes telke csupán 14 gazda között lett felosztva.

42 Igaz viszont, hogy ezeknek a községeknek a népe nem a földek műveléséből, hanem a jószágtartásból élt meg, 4—6 ökör mellett 1—4 fejős tehenet, 1—2 borjút, egyes esetekben 10—20 kecskét vagy juhot is nevelt, és a mostoha éghajlat miatt meg nem termő kenyérgabonáját, zöldségeit, gyümölcs-szükségleteit vagy kézműves munkája termékeinek — faeszközök, cserépedények stb. — cserekereskedelmével, vagy nyaranta vállalt részes arató és nyomtató munkája révén szerezte be. A kis telkeken ráadásul egy kenyéren élt a gazda és 1—4 nős fivére, vagy 1—4 felnőtt fia is. Vagyis egy jobbágy háztartáson belül „összetett" családszerkezet alakulván ki, a jószágvagyon is csalóka módon összpontosult, nem 5—6 tagú, hanem sokszor 12—15 főből álló „nagycsaládok" közös erőfeszítéseinek az eredményét tükrözi. Semmi meglepő nincsen tehát abban, hogy ezekben a falvakban már a XVII. század legutolsó éveiben sok elköltözött családról, pusztán maradt házhelyről olvashatunk a forrásokban: Mlagyóban 3 1/4 népes mellett 4 elhagyott, Turicskán 8 1/2 lakott sessio mellett 3 1/2 déserta, Vecseklőben 6 népes mellett 3 elnéptelenedett telket írtak össze. A Nógrád északi részéből a déli vidékekre való belső vándorlásra kevés írott forrás maradt fenn. Sokszor ugyanaz a földesúr telepítette északi falvainak népfölöslegét az újonnan birtokba vett néptelen birtokaira. A Bálassák, Koháryalc, Forgáchok, Bádayak, Róthok, Szunyoghné, vagy a Zichy-uradalom számára ez nem csupán lehetőség, de szükségszerűség is volt. Talán a jobbágynevek árulkodnak a legtöbbet erről a csendes, feljegyzésre érdemesnek sem tartott vándormogalomról. Olyan nevek, mint az Abelovszky, Brezovai, Sztrharszky, Kékkői, Kürtösi, Tuharszky jelzik a jobbágyős származási helyét. E költözés következményeire azonban csupán az északi járások (a füleki és a losonci) összesített és falvankénti rovásszámainak a csökkenő, ezzel szemben a déli járások (a kékkői és a szécsényi) és falvak növekvő irányzata ad számszerű adatokat (1. a 4—8. táblázatokat!). Az elköltözések egy jelentős — de korántsem teljes — részéről, a jobbágyok más vármegyékbe való szökéséről azonban már jóval több forrás beszél. Az örökös jobbágyság intézménye tiltotta, hogy a paraszt, vagy leszármazottai valaha is elhagyják földesurukat. Ha mégis elszöktek, a XVI. század óta törvények sora írta elő, hogy a vármegyék segítsék a földesurakat világgá ment jobbágyaik visszakövetelésében. Ilyen célból készültek a szökött jobbágyok összeírásai, amelyek az 1711 és 1751 között illegálisan eltávozott gazdákat jegyezték fel, ki, kinek a földesurasága alól, mikor és hová ment el.

43 E jegyzékek ezernél is több „profugus" családfőt tüntetnek fel, de sokszor az évek múlásával ismétlik a családokat, nem egyszer pedig kétes a pontos188