Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. (1988)
Tanulmányok - Történelem - Pálmány Béla: Nógrád vármegye újratelepítése, benépesülése és az agrártermelés fellendülése a török kiűzése után 1683–1728
A vármegye adóalapja — a termelőerők — pusztulásának ijesztő arányát jelzi, hogy míg a régi portaszám 91 5 / 8-ot tett ki, a teljesen desertává vált falvak, telkek miatt 51 portát (55,66%), a részlegesen pusztulások miatt pedig további 18 Vi6-°d portát (19,85%) el kellett engedni és az új portaszám csupán 22 8 /e Vie-od (24,49%) egység lett — tehát az egynegyedére zuhant ! III. NÓGRÁD VÁRMEGYE ŰJRATELEPÜLÉSÉNEK ELSŐ SZAKASZA [1688—1696] Mint a bevezetőben már említettük, Nógrád vármegye elpusztult falvainak az újratelepítésére csupán Eger várának a visszafoglalását követően, tehát 1688-tól kerülhetett sor. Az elhagyott, felégetett falvak közül az első években, 1692-ig azokba tért vissza az élet és rakott fészket néhány család, amelyek az 1680-as évek elejéig népesek maradtak. Sok szórványadat együttesen bizonyossá teszi, hogy elsőként azok a családok tértek vissza, amelyek 1682 előtt is az illető faluban laktak. Nézzünk néhány példát ! A Szécsónnyel szomszédos Varsányban az 1674-es visitatio canonica a Bárány, a Jánoska, a Laczkó és a Gál családokat, a mellette fekvő Sipeken a Balázs és a Kiss, Rimócon pedig a Percze famíliákat említi. 15 Az 1690-es években azután ugyanezek a családnevek, sőt személyek bukkannak elő az összeírásokban. Sőt, a Balázs, a Bárány, a Kiss és a Percze famíliák utódai napjainkban is szép számmal élnek az említett Szécsóny környéki falvakban. 16 Az újratelepülés lefolyására is találtunk forrásokat. A varsányi Laczkó [Kovács] Mihály 1728-ban, 77 esztendősen emlékezett vissza faluja újratelepülésére. 17 1690-ben történt, hogy ő maga is ,,ezen helységbe lakójul elgyüvén" ismét birtokba vette régi házhelyét. Eleinte a jobbágycsaládok önálló akciókónt készítettek — bizonyára félig földbe vájt, félig fából rovátkolt, zsúptetős — szerény hajlékot maguknak, alig két évvel később azonban Varsány földesurai, mint közbirtokosok (compossessores) megállapodtak egymással a birtokráták (ki hány házhely ura a faluban) ügyében. A község egyik felének vitán felül a Forgách uradalmat 1647 óta zálogban tartó Koháry család volt a birtokosa, a másik fél rátán a Lipthay família öt telekkel, illetve Géczy István (halála után pedig fia és vejei Csemniczky Péter és Gedey András) három házhellyel osztoztak. A földesurak megállapodását követően a falu jobbágyainak úgy kellett letelepedniük, hogy a kis patak menti egyetlen utca egyik oldalára gr. Koháry István, a „túlsó sorra" pedig a többi földesurak alattvalói „szállottak meg akkori urak engedelmóbűl". A birtokos urak egyúttal kimérték a telkekhez tartozó szántóföldeket és réteket, valamennyi jobbágytelek egyenlő nagyságú tartozékot kapott, „kivéve, ha azóta irtással szaporította magának a földjét az ember". Ez a vallomás is bizonyítja, hogy a délnógrádi elpusztult falvak újra települése nem a jobbágyok önhatalmú akciójaként zajlott le, hanem a földesurak tartották kézben a házhelyek kijelölését, sőt azonnyómban kimérték a telkekhez tartozó szántóföldeket és kaszálókat is. A korabeli magyar nyelvű források e folyamatot azzal a szóhasználattal is érzékeltetik, hogy mindig a falvak, mezővárosok földesúri „megszállításáról" beszélnek. Az újratelepítés körülményei az átlagos, úrbéres jobbágyfalvakban mondhatók a legsimábbaknak. Földesuraik és a vármegyei, kamarai hatóságok is természetesnek tekintették, hogy a feudális rendszer terheit görnyedt vállán tartó „szegénység" — ahogy a kortársak az adófizetőket nevezték — visszatérjen ősi földjére és folytassa jobbágyi alávetettségü életét. Voltak azonban olyan családok és falusi, mezővárosi közösségek, amelyek az 1682 előtti évtizedekben, vagy még sokkal régebben bizonyos 177
