Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIV. (1988)

Tanulmányok - Történelem - Pálmány Béla: Nógrád vármegye újratelepítése, benépesülése és az agrártermelés fellendülése a török kiűzése után 1683–1728

szabadságokat, előjogokat szereztek maguknak és ezeket az életüket könnyebbé tevő jogokat semmiképpen sem akarták elveszíteni. Mi történt ezekkel a „szabados" vagy armalista famíliákkal, egész helységekkel ? Nem néhány emberről, nem egy-két településről volt szó itt Nógrádban, hanem egész jelentékeny társadalmi csoportokról. Különösen fontosnak tartjuk ezt a kérdést, ezért feltétlenül ki kell térnünk az egykori végvárak és a szabadalmas mezővárosok, valamint a zálogos (inscriptionalista, hypothecarius) armalista nemesek problémakörére, hiszen ezek a levéltári források egész sorából kitűnőleg súlyos társadalmi konfliktusokat eredményeztek az 1690-6S évtizedben.

18 Balassagyarmat, Fülek és Szécsény, a volt magyar, illetve török végvárak újratelepítésére egyaránt 1690-ben került sor. A három mezőváros legfőbb földesura gr. Koháry István csak azt követően utasíthatta telepesek toborzására megbízottait — nemes Dúl Mihályt, Vajszár Istvánt és másokat —, miután az uralkodótól engedélyt nyert nem csupán új szerzeménynek (neoacquistica), hanem a korábbi végvári állapot miatt egyenesen „őfelsége végházának" minősülő helységek földesúri birtoklásba való visszaadására. I. Lipót és „Hadakozó Tanácsa" — a Hofkriegsrat — csak azzal a feltétellel bocsátotta vissza a három említett mezővároson kívül Hollókőt, Bujakot és Somoskőt is földesuraiknak, hogy a határukban lévő — korábban a végvári katonaság által birtokolt, zsold mellett vagy helyett kapott — szántókat, kaszálókat, kerteket kioszthatják az új telepeseknek, de ha a hadi helyzet esetleg úgy követelné és ismét „véghelynek rendeltetnének" e volt végvárak, álljon vissza a királyi végvári jogállása az ottani lakosoknak és földeknek is. Bár erre az intézkedésre a sikeres török elleni háborúnak köszönhetően nem került sor többé, mégis mindezen egykori végvárak újonnan települt lakossága nem lett közönséges jobbágy, hanem 1690 után még évtizedekig végházi (praesidiarius) jogok és kötelezettségek mellett élhetett. Nem robotoltak, csak névleges, néhány polturányi cenzust fizettek és terményeikből hetedet adtak földesuraiknak. Minden szolgálatuk abban állt, hogy •— mint a végvári időkben —• „éjjel nappal szolgálni tartoztak", uraiknak — akik végvári kapitányaik maradtak rang szerint — kíséretet adtak, leveleket hordtak. A romos végvárakat tehát tovább őrizték a török kori magyar vitézlő rend életben maradt tagjai és fiaik is ragaszkodtak a sok adókedvezménnyel, szabadabb élettel járó praesidiarius állapothoz. Még 1703-ban is mozgósítani lehetett őket a kuruc „rablók" ellen a labanc gr. Koháry István vicegenerális és a Somoskőt birtokoló alispán, Ráday Pál parancsára, sőt e szabadságok egyes jegyei — a mezőváros bírájának „hadnagy" elnevezése stb. — a XIX. századra is megmaradtak, immár tényleges tartalom nélkül.

19 A másik szabadságos állapot, amelyet emberöltőkön át élveztek egész települések, a szabadalmas mezővárosok kiváltságaiban összegződött. Nógrád vármegyében két ilyen oppidum volt: Losonc és Nagyoroszi. Losonc, mint ősi, hospes szabadságokat élvező helység városi tanácsa első fokon minden ügyben bíráskodhatott, még pallosjoga is volt, maga élhetett a „királyi kisebb haszonvételek" vagyis a korcsmák, mészárszékek, malmok, serházak, vásári taksák nagy hasznot hozó gyakorlásával. A mezőváros színmagyar népe 1590-ben vette fel a református hitet, a kálvinista egyház a város támogatásával országszerte ismert iskolát tartott fenn. A földesuraknak semmiféle befolyásuk nem volt a város belső ügyeire, csupán telkenként 5 Rft cenzust kaptak. Amikor az egyik birtokos úr saját korcsmát akart nyitni a városban lévő telkén, a mezőváros közönsége egyetlen elismert urától, a királytól kért jogorvoslatot. /. Lipót Bécsben, 1691. november 7-én kibocsátott oltalomlevelével minden 178