Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIII. (1987)

Tanulmányok - Történelem - Szvircsek Ferenc. Adatok Nógrád megye 18–19. századi ipartörténetéhez, különös tekintettel a vasgyártásra

1868-ban a kincstár Diósgyőrben olvasztót és hengerművet épített, míg a gömöri nyers vastermelők most már döntő tényezőnek véve a Salgótarján közvetlen környékén feltárt jóminőségű barnaszenet, és a megépített vasútvonalat Pestig, létrehozták részvénytársasági alapon a Salgótarjáni Vasfinomító Társulatot.

52 A társulat, hogy elejét vegye a versenynek, egyesülést ajánlott fel Salgótarjánnak, amit az elutasított. Az egyesülés ügye azonban nem került le a napirendről, így 1870-ben most már a salgótarjáni társulat szerette volna nyélbeütni gazdasági gondok miatt. 1872-ben a salgótarjáni gyárat finanszírozó Angol-Magyar Bank kísérelte meg az egyesítést, 1873-ban pedig a bécsi Wechslerbank a vállalat részvényeinek 2/3-os birtoklásával lépett fel egy tervezettel. A társulat erdőbirtok helyett újabban kőszénbirtokokat vásárolt. A málnapataki frissek és nyújtómű miután a kovácsoltvasgyártás jövedelmezősége megcsappant, már nem szerepelt tovább a tervekben. Először csak leállították a termelést, majd árulni kezdték az egész telepet. 1868-ban Pfáhn, Daniek és Bóth cég (Első Magyar Üveggyár Rt) haszonbérleti szerződést kötött a társulattal, évi 8000 forintért bérbe vették a vasmű telepét azzal a céllal, hogy a bzovai üveggyár mellett itt üveggyárat hozzanak létre. 1871-ben további épületeket vettek bérbe 3 évre üveggyár céljaira.

53 1878. június 22-én az 1869 óta csőd alatt álló Első Magyar Üveggyár Rt. minden tulajdonosi és használati jogát (még az 1834-es Coalitionális szerződés értelmében) 10 500 forintért megvette Kossuch János Családi Betéti Cég, a híres nógrádi üveggyáros dinasztia.

54 A bécsi Bank-Verein 1881. március 31-én tartott közgyűlésen végül kimondták a régen esedékes egyesülés tényét, melynek során a Rimamurányvölgyi Vasmű Egylet és a Salgótarjáni Vasfinomító Társulat fúziójából létrejött a RimamuránySalgótarjáni Vasmű Rt, mely egy nagyszabású válllalkozásnak képezte kiindulópontját. 5. A Szinóbányai Vasgyár A Strieborna 719 m-es tömbje alatti keskeny völgyben fekvő Szinóbánya hajdan mezővárosi ranggal bíró bányahely volt, környékén ezüst-, ólom- és vasbányák működtek, amit az elhagyott bányagödrök is bizonyítanak. A Szentiványi, Ettre, Zichy, Berónyi családok után az Orcyak voltak a földesurak, akik részben Kossuch Jánosnak, részben a helybeli közbirtokosságnak adták el a birtokot. Nógrád megye monográfiája a századfordulón a helység bel- és külterületén sok elhagyott ércbányát ír le.

55 Ezek a bányák levéltárilag követhető nyomai a 18. sz. végéről ismertek. 1784-ben a szinóbányaiak panaszt emeltek Okolicsányi József ellen, aki a felhagyott bányákat szerette volna ismét feltárni. Ugyanabban az évben a szomszédos Lónyabányán Poppe Gergely okozott gondot a helybeli lakosságnak bányaművelési szándéka miatt. A rétjeiket védő, tiltakozó parasztoknak Poppe mint a fémbányászat felügyelője (Metalli fossorum Inspecter) még az okozott károkat sem térítette meg.

56 Feltételezések szerint a bányászat ekkor a gyenge minőségű érceik, illetve a helyben való felhasználás lehetőségének hiánya miatt szűnt meg. Az ércet ugyanis a járhatatlan rossz utakon kellett nagy költséggel a bányavárosokba, ill. Gömörbe szállítani.

57 Az útviszonyokat a megye csak 1847-ben kívánta rendezni, mert „A Szinó 79