Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIII. (1987)

Tanulmányok - Néprajz - Márkus Mihály: Sámsonháza földrajzi, család- és ragadványnevei

után a Svetostunská dolinába, magyarul a Szentkúti völgybe, hordták - ott a MocsidZá-ban áztatták a kendert. A sámsonházi határnak egyik nevezetes pontja volt még az ún. Peres. Ez a mátraszőlősi határral volt szomszédságban. A néphagyomány szerint valamikor sokat pereskedtek érte. A Peresnek volt egy szőlőskert jellegű, és volt egy mezőgazdasági, szántóföldes funkciókat ellátó része. Ezt a két részt gondosan megkülönböztették. Ha valaki ebbe a határrészbe ment dolgozni s útközben megkérdezték: „De id^eVe)" (Hova megy ?), akkor arra kétféleképpen adhatta meg a választ. 1. iäen na Peres! akkor ebben a válaszában azt fejezte ki - hogy megy a szántóföldi részre. 2. Ha válaszában azt felelte: „iäen do Peresa!" - akkor e válasszal azt jelezte, hogy a szőlőskert jellegű határrészbe igyekszik. A helyi kommunikációnak ezt a formáját persze csak a sámsonháziak értették és használták egymás közt. Igen figyelemreméltó - hogy a sámsonháziak nagyon jól ismerték a szomszédos erdőket. A határban álló magános (solitär) fákat is nevükön tartották számon. Mindegyiknek ismerték a helyét, funkcióját. így például a Hrabiná-hsui - jó mélyen az erdőben egy tisztáson állott egy többszáz éves cserfa, az ún. Cerina, - a Brezina puszta és a Kunovka között is állott egy terjedelmes berkenye-fa, Oskoruéa (Sorbus domestica). Ezeket a falu minden lakosa ismerte, s számon tartotta. A faluban minden ember tudta - hogy a községhatár legjobban termő földje Rovná-n van. Igen megbecsült határ-résznek tartották - és tartják még ma is a Rubaná-t magyarul: az Ortványt. A néphagyomány szerint ezt a határ-részt már a jobbágyvilágban is gondosan művelték. Ma is jótermő szántóföldjei vannak. A faluban csaknem minden útnak, ösvénynek megvolt a maga neve. így például a Put4sko-rsL úgy emlékeznek, mely a legjártabb gyalog-út volt. A várrom mellett vezetett ki a határba. Persze ezeknek a neve sokszor átment azokra az útmenti szántóföldekre, kaszálókra is - ahol ezek áthaladtak. (Ezt a PutHsko példája is bizonyítja.) A sámsonházi határ-részek további nevezetes helye volt még a falutól keletre fekvő völgy is - amit csaknem napjainkig Sálaská-nsik neveznek. Itt volt a már szóvátett Laha is. Az állatok itatására bővizű kút és hosszú itatóvályúk álltak rendelkezésre. Ezeknek a karbantartása a falubeli gazdák kötelessége volt. Ez a határnév nevét az itt felállított pásztor-szállástól kapta. Ha rossz idő volt, akkor az állatokra ügyelő pásztor Na sálaske: Pod sálasom húzta össze magát. A helyi hagyomány szerint igen sokat látogatott határ-rész volt valamikor az ún. Szarvas tov - vagy Szarvas-tou. Ez alatt az elnevezés alatt a Budahegyen (Plechov vrch) lévő fennsíkon található rétet és tavacskát kellett érteni. Az öregek elmondása szerint valamikor maga Jánosík is szívesen látogatta ezt a helyet. A Budahegyről igen jó kilátása volt az országútra. Egyszer azonban Liptóban rajtavesztett. Elfogták és akasztófára ítélték. Mielőtt azonban kivégezték volna, megkérdezték tőle, hogy mi az utolsó kívánsága ? Válaszában azt felelte, hogy szeretne még egyszer beszélni valamelyik sámsonházi emberrel. Minthogy ilyen ember akkor nem volt kéznél, Jánosíkot anélkül is felakasztották. Mikor azonban ezt megtudták a sámsonháziak, megsejtették - miért akart volna egy itteni emberrel beszélni. Tudták - hogy Jánosík rablott kincseit, - aranypénzeit a sámsonházi Sarvas tou környékén, valamelyik itteni fa tövébe ásta el. Az akasztás után több sámsonházi is kereste Jánosík kincseit - siker nélkül. A kincseknek örökre nyoma veszett. A néphit azonban erősen állítja hogy azok ott vannak elrejtve. 46