Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XIII. (1987)

Közlemények - Művelődéstörténet - Gazsi József: A két Huszár

Azt hiszem, ebbe rokkant bele. Úgy látta, hogy az új világ ellenében végleg csatát vesztett. Felszámolta maradék vagyonát, kiköltözött a kastélyból. A falut is elhagyta. Műkincseit, köztük nagy értékű, nemzeti vagyont jelentő XVIII. századbeli festményeit örök letétként, az egyik vidéki város múzeumára bízta. Ott aztán ebek harmincadjára jutott. Lánya, hosszú évekkel ezelőtt, csupán látni szerette volna őket, de egyetlen darabot sem tudtak felmutatni, s a leltárkönyvekben sem találták a nyomát. Huszár 1945 előtt az uralkodó osztályhoz tartozott. Azt is mondahatnám, hogy 1949 után újra azok közé került. Az Országos Villamos és Távvezeték vállalatnál kezdett dolgozni. Építettek szerte az országban, ott voltak mindenütt, ahol a lázas ütemű iparosítás folyt. Kiemelték, raktáros lett. A telephelyek szüntelenül vándoroltak, úgy, ahogy a munka kívánta. Az OVIT-nál megbecsülték, törzsgárda tagsága már a 20. évében járt. Közbe esett 1956. Az események éppen odahaza, Vámosmikolán érték. Tóth Lajos tanácselnök : - Gyűlés volt a tanácsházán, ahol vagy 600-an, hétszázan vettek részt. Engem ott leváltottak. Volt ott egy határőrtiszt is, az biztatott csupán: ,,ne félj, van nálam fegyver!" Az épület előtt ott volt Huszár Károly is. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mit is mondott a körülállóknak. Hát azt mondta: „Emberek! Menjenek haza, ne csináljanak semmit! Nagyon jó volt úgy,ahogy eddig volt. Higyjók el nekem, ez így is fog maradni!" - így beszélt Huszár - mondja Tóth Lajos -, pedig hát ő veszítette a legtöbbet. Ezekben, a napokban üzenet jött számára „kintről" is. A Máltai Lovagrend tagjai arra kérték, hogy hagyja el az országot, menjen nyugatra. Felajánlották, hogy gondoskodnak róla, élete végéig eltartják. De mint ahogy nem ment 45-ben, nem mozdult 56-ban sem. A hűség erősebb volt mint a hívság. Maradt, mert itt volt a hazája. A mozgó raktár meg egyre vándorolt. Nehéz, hányattatott, otthon nélküli évek voltak ezek. Mikor 1969-ben 900 Ft-tal nyugdíjba vonult, egyszerűen nem volt hová mennie. Megengedték, hogy még egy évet a vállalat pécsi munkásszállásán lakjon. Ekkor már jóakaratú emberek nyúltak a hóna alá. Közben kitisztult a politikai légkör is, s visszanyerték méltóságukat az emberi értékek. A Partizán Szövetség helyreállította tagsági viszonyát, gondoskodott róla, hogy szerény nyugdíját duplájára emeljék. Otthont is kapott ott, ahol mindig is élni szeretett, a Duna és a Börzsöny ölén. A sződligeti szociális otthonban gondoskodást, békességet és nyugalmat lelt. A teljes rehabilitáció sem késett sokáig. Megérte, hogy a nemzet, amelynek mindig is hűséges fia volt, újra kezet nyújtott neki. 1971. július 7-én, Fock Jenő miniszter elnök aláírásával átadták Huszár Károly elvtársnak a Forradalmi Munkás-ParasztKormány által adományozott Magyar partizán emlékérmet. A hátlapra vert szöveg egyben indoklás is: Fegyverrel a hazáért. Kár, hogy a nagy megbecsülést már nem sokáig élvezte. 1971. november 15-én a sződligeti szociális otthonban elhunyt. Haló porai most a vámosmikolai községi temetőben, a föld alatt megbúvó családi sírboltban pihennek. A nyugvóhely egyszerű, földhányásos, fehér műkő kerettel szegélyezve. Mikolán az idősebb emberek még mindig emlékeznek rá. Hírét, nevét, emberségét szeretettel őrzik. Aki virágot visz halottainak, az ő sírjára is letesz egy-egy szálat. Emlékezetül a húségórt, amellyel hozzájuk ragaszkodott. 365