Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XII. (1986)

пек és a balassagyarmati, 1671-es első telepítőlevélhez — amellyel még alább megismerkedünk — sokban hasonlít. Itt csak azt emeljük ki, hogy Forgách Ádám olyan katonák számára adta, akik egyrészt vállalták az állandó, fegyveres szolgálatot, amikor csak parancsot kapnak a hadba szállásra, másrészt lemondtak arról, hogy sok „őfelsége végházában" gyakorolt királyi kisebb haszonvételekkel éljenek (bor, sör és pálinka korcsmai kimérése) és elismerték, hogy erre kizárólag a földesúr jogosult. Ugyanakkor viszont Forgách engedélyezte számukra házak építését, telki tartozék jellegű szántók és rétek művelését úgy, hogy semmiféle paraszti szolgálatra (robot, forspont stb.) vagy adózásra nem kötelesek, a nemesi rendűeknek pedig elismerte nemesi szabadságjogaik tiszteletben tartását. Kik éltek „Gácsallya possessio"-ban ? Erre jól megválaszol egy 1687-ben készült dicalis összeírás, amely az adózó nép minden főbb termelőeszközét — egykorú kifejezéssel „facultását" — feltünteti/

7 Nos, a település határában mindössze 3 „sessio", azaz teleknyi szántóföld, illetve rét volt a lakosok birtokában, de ezen nem kevesebb, mint 18 családfő osztozott : negyedtelke 6, nyolcad-házhelye pedig 12 gazdának volt. Rajtuk kívül éltek még Gácsalján „4 pástos z(s)ellérek, kiknek sem(m)iek ninc(s)". A parasztok kezén összeírtak 2 hámos lovat és 33 igásökröt, 38 tehenet, 42 juhot és 55 kecskét — ami, tekintetbe véve, hogy a szilaj tartás miatt a haszonállatok jórészét könnyen eltitkolhatták, viszonylag jelentős vagyont képez. A Gács váralján (in oppido subarcensi) élő nemesek száma 1688-ból ismert:

28 Komáromy Pál, Török János, Csizmadia Lőrinc és Mihály, Ürményi Mihály, Majzik Simon és János, Gutay István, Koncsok — másként Végh — Dávid, Valkay György, Timler Dávid, Kovács — másként Apró — Mihály, Török Gergely, Huszár Mátyás, Szigethy Mihály, Bakosi vagy ötvös Balázs, Nagy András és Szeőcs János személyében nem kevesebb, mint 18 nemesi rendű, de — mint az idézett telepítőlevélből is kitűnik — gr. Forgách Ádám hadinópéhez tartozó férfi lakott Gácsban. Míg a 18 „colonus" — neve alapján — szláv lehetett, a nemesek nemcsak „hungarusok" hanem nyelvük is a magyar volt. Mint láttuk, 1675-ben a törökök közelségével indokolta Gácsváralja „megszállítását" idősebb Forgách Ádám. A felszabadító háborúk során 1687. decemberében kapitulált Eger, az utolsó veszélyes török erődítmény is, így végleg elűzték a hódítókat a mai Észak-Magyarország területéről. Azt hihetnők, hogy a földesurak a korábban megadott hajdúszabadságokat azonnyomban fölösleges engedménynek tekintették, és rögvest eltörlésükre, valamint a „vitézlő rend" szélnek eresztésére, vagy jobbágyi helyzetbe süllyesztésére kezdtek törekedni. Erről azonban szó sincsen! Miután idősebb gr. Forgách Ádám 1681-ben elhunyt, fia 1688. április 6-án minden pontjában és cikkelyében elismerte a kiváltságlevelet és kötelezettséget vállalt annak megtartására mind saját magára, mind örököseire nézve és a vármegye kérésére az 1682-es füleki ostrom során megsemmisült eredeti oklevél pótlására új privilégiumlevelet állított ki. A gácsiak hajdúszabadsága tehát — a lakosok, a nemesi vármegye és a földesúr közös akaratával — csorbítatlanul fennmaradt, amiben a fő szerepet a közbiztonság hiánya okozta. A vármegye Eszterházy Pál nádorhoz írt leveleiből, valamint az 1687es dicalis összeírásból is kitűnik, hogy Nógrád egésze „romlott" és pusztult" állapotban volt, Fülek felógetése után csak Losonc „várasocskája" és Gács meg Kékkő maradt biztonságos lakóhelyül, az Ipolytól délre fekvő várak és falvak ebben az időben „totaliter desertae"-nek, teljesen elpusztultaknak minősültek. A kiváltságos helyzetet rögzíti és figyelembe veszi az 1696-os országos porta-összeírás is :

29 „Oppi53