Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XII. (1986)

Ötszázhatvan lovaskatonája van, a gyalogokhoz, a szokásos garnizonhoz és az itteni (ti. polgári PB) lakosokhoz, akik mind törökök, az egri pasa az innen nyolc mérföldre fekvő Egerből másfél héttel ezelőtt még egy janicsáragát is küldött, háromszáz válogatott janicsárral. Látván a sáncokat ilyen jól megerősítve, a mieink azonnal, mind elkezdtek panaszkodni és a reményt elveszteni. Én viszont örvendtem, mert már magam is jól láttam, milyen szerencsém van az erősségekkel, mert az erődítmények megadják magukat az én nevem hallatán. Ekkor az első golyó, amelyet a városból ív alakban, a hegyen át kilőttek, csodálatos találattal megölte a liviandi úr (Felkersamb PB) egyik katonáját. Amikor pedig a gyalogos ezredek és a dragonyosok lassan előrehúzódtak és megálltak a hegy (nyilván a Strázsapart ! PB) alatt aközben az ellenség megkezdte a külváros és a pajták felégetését, amelyek pedig nagyon fontosak voltak nekünk a külváros megközelítéséhez. Ahelyett, hogy szemből, észak felől támadtattam volna a lucki kozákok sztaroszta urával — akik most frissen érkeztek Mysliewski, Semen, Bulyha és Iskrzycki urakkal (nevezettek mind kozák atamánok PB), akiknek azonnal megparancsoltam, menjenek előre, hogy a külvárost és a pajtákat megvédjék a tűztől. Ezek olyan gyorsan, bátran és férfiasan mentek, hogy egy füst alatt nemcsak a külvárost és a pajtákat, hanem az első palánksort és a kapukat is azonnyomban birtokba vették és a keresztes zászlójukat is kitűzték, — amit Szívem vigasztalásként szíveskedjék Kegyelmed a nuncius úrnak is elmondani és így biztos, hogy nála is nagy megbecsülést szereznek és mindenkinél nagyban növeli a hírnevüket. Eközben gyalogosaink és a dragonyosok is közelebb húzódtak és utána minden ágyú működésbe lépett. Ekkor birtokba vették a palánkokat és többet is véghez vittek, mint amire szükség volt, mert meg kellett volna várni az éjszakát és tovább nem előremenni. A császári hadseregnek az a része, Dünewald úrral {Johann Heinrich Dünewald altábornagy 1620—1691 PB), amely velünk együtt vonult szálláshelyére, szintén előnyomult a szárnyunkon, de még egy kissé hátrébb voltak. Eközben — mivelhogy enélkül az ilyen dolog nem megy — néhány kozák is megöletett, néhány agyonlövetett és erre uraink ismét elkezdtek panaszkodni és kétségbeesni, hogy errefelé jöttünk pedig ők másként tanácsolták volt. Az Úristen olyan szerencsét hozott és olyan szent kegyelmet mutatott, hogy mindössze három órányi tüzelés után, amely szinte szünet nélkül tartott, (a törökök PB) kitűzték a fehér zászlót és kezeiket a sáncra téve kegyelmet kértek. Akkor megparancsoltam a tűz beszüntetését és ezzel egyidőben a falakról leereszkedett a parancsnok, ennek a városnak a bégje, a janicsárok elöljárója, továbbá két követ a papságból, egyik a lelkészségtől a másik pedig a népek közül. Megadták magukat „diszkrécióval" és azonnal a kapuig engedték gyalogosainkat. Azután kérték, hogy találkozhassanak velem miután hozzám vezették őket, remegtek, mint a halak és nyomban a földre borultak a ruhám szegélyét csókolgatva. Amikor még jobban könyörögtek az életükért, kijelentettem, hogy — „Bírjátok a szavamat, de haragszom, hogy nem adtátok meg magatokat már tegnap." ők ismét a földre borultak és azt felelték: „A vezír azonnal levágott volna bennünket." Én erre azt feleltem : — „Ne féljetek, nem hullik le a haj a fejetekről ! Nem vagyunk kevélyek a szerencsében, mivel mi Istennek tulajdonítunk mindent." Ők azonnal, mindnyájan azt felelték: „Mi viszont kevélyek voltunk, ezért büntet minket Istenünk." Azután kérték, hogy láthassák a pasákat. (A második párkányi csatában foglyul ejtett Musztafa és Halil pasákról van szó PB) Voltak náluk és a pasák rögvest szemrehányást tettek nekik, amiért megadták magukat, mire ők azt felelték, hogy nem tudtak ellenállni a támadás lendületének és erőiket hevesen lőtték. Akkor kedve2 Múzeumi évkönyv 17