Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Tanulmányok - Gáspár János: A temesvári önkéntesek

Bajtársak! Hazánk megerősödve, salakjától megtisztulva kerülhet ki tragikus helyzetéből. Az út még hosszú és nehéz. Minden erőnket megfeszítve kell minden körülmények között teljesítenünk kötelességünket, hogy segíthessünk a nagy építő munkában . . . Éljen az új magyar demokratikus hadsereg, éljen a demokratikus Magyarország!" Az emberek ízlelgették a szokatlan szavakat, a két héttel korábban még hihetetlen gondolatok megvalósulásának papíron sorjázó szavait: „Katonák vagyunk végre és nem foglyok !" . . . Büszkék voltak, hogy a NÉPHADSEREG katonái. . . Nem tudták betelni a többi cikk betűjével sem . . . Megdöbbenve olvasták a cikket a főváros lakosságának szenvedéséről, a szovjet parlamenterek eléggé el nem ítélhető meggyilkolásáról, és a cikkel együtt ők is feltették a kérdést : Miért ? Nem volt még elég ? ... És egyetértettek a cikk befejező mondatával : „Reméljük, hogy az új Kormány mindent elkövet a még odaát maradt magyar csapatok felvilágosítására, hogy azok is mielőbb elfoglalhassák helyüket az új magyar demokratikus hadseregben, ahová minden szabadságszerető magyar embert szeretettel várunk!" A „Tábori Híradó" bevezető cikke magabiztosabbá tette az embereket, biztonságérzetet keltett a még kétkedőkben is. • Újra szabadon „Lassan, sok munkával múlik az idő a táborban. Naponta folyik a foglalkozás. Harsány vezényszavak verik fel a tábor csendjét, majd pedig pattogó katonanóták csendülnek fel. A magyar katona szeret énekelni. . . A szívből jövő nótázás is azt bizonyítja, hogy a hadosztály katonái megtalálták szívüket..." Az idézet már a Tábori Híradó 2. számából való, amelynek bevezető cikke így kezdődött: „20 napos a hadosztály már. . ." Három hét telt el tehát a hadosztály alakításra szóló felhívást követően, s lám, az emberek „megtalálták szívüket". És ez valóban így volt ! . . . De hogy így legyen, ahhoz olyan eseményeknek kellett közbejönnie, amik örökre emlékezetesek maradtak az ott levőknek. Kezdődött január 15-e délutánján . . . Előzőleg ugyan már napok óta keringett a kósza hír, hogy levelet lehet írni haza, de hitték is az emberek, meg nem is. És lám, a hír valóra vált. A Szovjet Parancsnokság engedélyezte a levélírást. Délután kézről-kézre járt a ceruza, s az emberek írták leveleiket, hogy az hírt vigyen haza a fasizmus elleni harcra önként jelentkezettekről... A nagy eseményről a Tábori Híradó - többek között - a következőket írta : „. . . Egy szürke papírzsák fogja körül a lapokat, apró cédulákat. Drágább és féltettebb tartalmat! Csupa palackbazárt életjel a háború végtelen tengeréről! . . . A krónikás tekintete körülsímogatja a burkoló papírt, és szeretne mindenkit megkérni, hogy vigyázzon és segítsen, hogy minden kis életjel eljusson a címzetthez boldogságot s megnyugvást árasztva. Hiszen ma egy egész világot jelent ez az egy szó: élek!" Valóban, az összehajtott levelek egy nagy papírzsákba kerültek, majd az - egy szovjet katonai gépkocsin - útnakindult Szegedre, hogy onnan már a magyar posta vigye tovább a biztató üzeneteket a már felszabadított területekre. 169