Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Tanulmányok - Gáspár János: A temesvári önkéntesek

két hadapród indult (és egy hadnagy is ment velük ellenőrként), a legénységiekből százanként négyen, no és a biztonság kedvéért egy őrmester, vagy szakaszvezető . . . Ilyen ébresztő után már persze, hogy nem lehetett elaludni. Megjöttek a vételezők. Hatan kaptak egy „buhankát", de a szétosztással várni kellett, míg megvirradt. Akkor hatan-hatan összeálltak osztani. Előkerült egy eldugott kés, és porcióztak. Míg egyenlőek nem lettek az adagok. És akkor kisorsolták. Mire végeztek, már mehettek is sorbaállni a leveskéért. Akinek nem volt csajkája, az társult valakivel és kanalanként ették, nehogy valamelyiküknek valahogy több jusson. Délig - illetve ebédosztásig, mert voltak akik már 10 órakor, de voltak, akik csak délután kettőkor kerültek sorra -, nem volt különösebb elfoglaltság. Az emberek többsége elment „szétnézni". Az elelmesebbje figyelte, hol osztanak valamit, s ha tudott - és nem lökték ki a sorból -, beállt vételezni. Külön számként, nap mint nap lestek az újonnan érkező csoportokat. Mert most már folyamatosan jöttek. Volt nap, hogy két szállítmány is érkezett Bajáról. Mindenki ismerőst keresett. Falubelit, városbelit, vagy ha más nem volt, saját megyéjebélit. Voltak megrázó találkozások is, amikor rokonok, nemegyszer testvérek találkoztak össze. Ilyenkor persze megindult a helycsere, aminek szintén szabott ára volt. S közben folyamatosan jöttek az újabbnál újabb hírek. Már nem volt szó „dokument"-ről, annál inkább Paulusz tábornok iskolájáról, ahová a tiszteket viszik átnevelésre, és Szibériáról, ahová a legénység kerül munkára. A rémhíreknek a táboron kívül álló egyik kőépületben lakó - már bevetésre készülő - lengyelek próbáltak gátat vetni. Ok szabadon járhattak be a táborba, és biztattak mindenkit, akivel szót tudtak érteni. . . Saját példájukat állították a baráti magyarok elé. Elejtett szavakkal célozgattak rá, hogy ők is fogolyként kerültek táborba, és lám ma ... A háború még nem ért véget, ha nagyon akarják a magyarok, még rájuk is sor kerülhet. Am úgyis nehéz volt eligazodni az ellentmondó hírek között, a lengyelek felvetése pedig még további vitát kavart. . . Nyomasztotta az embereket a semmittevés és a céltalan téblábolás is, megpróbáltak hát valami elfoglaltságot találni maguknak. Volt, aki beállt vízhordónak. (Ha tudott. A lajttal ugyanis a szomszédos tanyáról hordták a vizet a táborba, és ott mindig volt valaki, aki megsajnálta a szegény hadifoglyokat.) Mások sokkal prózaibb elfoglaltságot találtak maguknak. Fehérneműjüket mosták, tisztálkodtak, és - bármennyire is hihetetlennek tűnik - voltak, akik félrehúzódva naplót írtak. Azután az egyik karácsony előtti napon döntő fordulat történt... Az orosz parancsnokságról egy alacsony, feketehajú tiszt jött egy altiszttel és egy prémes sapkás némettel. A tiszt - egy orosz őrnagy - a m.agyarul is jól beszélő német tolmács segítségével a rangidős fogoly tisztet kereste. Szigethy Zoltán folyamőr százados jelentkezett a tisztek barakkjából. Ami meglepő volt, a szovjet tiszt nem parancsolni, hanem kérni jött! Kérni, hogy a tisztek segítsék elő, hogy ő könnyebbé tehesse a magyar hadifoglyok helyzetét. Nem helyes - mondta az őrnagy -, hogy egyesek esetleg kétszer is ebédelnek, míg mások, a betegek néha egyszer sem . . . Ha a magyar tisztek biztosítják, hogy megszervezik a legény ségbeliek százas csoportokban való étkeztetését, ő az ételosztásnál előnyben fogja részesíteni ezeket az egységeket. . . Intézkedni fog - folytatta -, hogy a konyha állandóan biztosítson teát, hogy víz helyett azt ihassak, és ezzel megelőzhessék a járványt. Biztosít deszkát és szerszámokat, hogy a barakkokban priccseket lehessen építeni, és be lehessen üvegezni a hiányos ablakokat. Voltak, akik csak újabb propagandafogásnak minősítették az őrnagy szavait, 162