Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Tanulmányok - Zólyomi József: Pásztorok az Észak-Cserhát falvaiban

más Nógrád megyei településnek háztartásonkénti összeírását is részletesen feldolgoztuk, de ott is ritkán találkoztunk a tehenész, csordás foglalkozás jelöléssel. A tehénpásztorokra vonatkozó ismereteink megfogalmazásánál csupán az adatközlők visszaemlékezéseire támaszkodhatunk. A gyűjtésünk időpontjában megkérdezett idősebb emberek úgy hallották szüleiktől, nagyszüleiktől, hogy a fejőstehenekre mindig pásztorok felügyeltek a legelőn, őrzésüket családtagokra, szolgákra nem bízták. A vizsgált községekben kihajtásnak és a legeltetésnek azonos rendje alakult ki. Az első kihajtási nap május elseje volt. Szent György napján (április 24.) csak akkor engedték ki az állatokat a legelőre, ha nagyon jó idő volt. Május elseje és augusztus 20-a között kihajtás reggel 6-7 óra között történt. A csordás rézkürttel jelezte a kihajtás időpontját. Az első kihajtás napján pénzt, egy pohár bort vagy pálinkát kapott a pásztor. Augusztus 20-ig a faluhoz legközelebb eső legelőre engedték a teheneket, hogy a déli fejesre haza tudják hajtani. Délután 2-3 óra között ismét kihajtott a pásztor, majd este 6-7 óra körül hajtott haza. A sarjú leszakálása után a távolabb fekvő felszabadított réteken legeltették a teheneket, ahonnan már a déli fejesre nem hajtották őket haza. Ez időtől kezdve a reggeli kihajtás is később, 7 óra után tör^ tént. Mihály napig (szeptember 31.) a rétre járó tehenek 11-14 óra között deleltek. Ha erősen tűzött a nap, a réten levő nagylombú fák alá maguktól beálltak a tehenek. Ilyenkor a pásztor is lefeküdt egy kicsit egy bokor alá, de mindig szemmel tartotta az állatokat. A tehenek részére kijelölt legelő nagysága őrhalomban, Nagylócon és Nógrádsipeken a csorda létszámától függött. Cserhátsurányban a több földdel rendelkező gazdák teheneiket csak àz őszi hónapokban hajtották ki a legelőre. Egész nyáron vetett takarmánnyal etették őket. Az otthon tartott tehén több tejet adott. A tejért a több gyermekes zsellérek és uradalmi cselédek, akik tehenet nem tarthattak, a mezőgazdasági munka (kapálás, szénagyűjtés, aratás stb.) nagy részét elvégezték a gazda földjén. Mivel a gazdagabb parasztok teheneiket nem hajtották ki, azért a szarvasmarha részére kevés legelőt biztosítottak és azt is a legrosszabb helyen. A múlt század második felében a tehénpásztorok száma a legtöbb faluban megduplázódott. Ebben az időben egy nagyarányú birtokaprózódás vette kezdetét, gyűjtőterületünkön és a megye más falvaiban is. A családok „szétválása" következtében az egykori jobbágyföldek apró részekre osztódtak fel. A különvált, de még a paraszti réteghez tartozó háztartások egy-egy tehénre igyekeztek szert tenni. Ennek következtében a tehénállomány megduplázódott. A vizsgált községek közül Őrhalomban, Nagylócon a múlt század nyolcvanas éveiben 3-3, Nógrádsipeken ós Cserhátsurányban 2-2 tehénpásztor felfogadására került sor, míg a korábbi időben egy-egy pásztor is elegendő volt a tehenek őrzésére. A pásztorok száma a második világháborúig változatlan maradt. A háború után csak 2-3 év elteltével fogadtak ismét tehénpásztort, de már csak egyet, hiszen a lecsökkent tehénállomány őrzésére ez is elegendő volt. Gyűjtőterületünk néhány községében (Alsótold, Felsőtold, Hollókő, Cserháthaláp) tehénpásztor felfogadására nem is került sor. A második világháború után ismét általános gyakorlattá vált, hogy a teheneket családtagok legeltették. Cserhátsurányban, Nagylócon és Nógrádsipeken, mivel a pásztorságot senki nem vállalta, a tehenek legeltetését úgy oldották meg, hogy utcánként „összeátak". Naponként felváltva őrizték az állatokat. Aki két tehenet hajtott ki, az egymás után két napig őrizte az utcából eléje adott teheneket, őrhalomban a teheneknek volt pásztora, de a hatóságok a részükre biztosított legelőt annyira lecsökkentették, hogy az állatok esetenként éhesen tértek haza. Akiknek lehetőségük 233