Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Tanulmányok - Zólyomi József: Pásztorok az Észak-Cserhát falvaiban

volt, azok teheneiket nem bízták pásztorra, hanem a család valamelyik tagja legeltette az útmenti árok szélén, dűlőutakon, akácos erdők mellett. Ez a legeltetési forma az egész gyűjtőterületünkön elterjedt, mert a legelőről többnyire éhesen hazatérő tehén kevés tejet adott. Kevés ismerettel rendelkezünk a tavasztól-őszig, vagy egész esztendőben legelőn tartózkodó háromévesnél fiatalabb borjúk, csikók pásztorairól. A levéltári források ebben az esetben is mostohán bánnak a kutatóval. A levéltári fondokban sok olyan adatot találunk, amelyek ellopott, elveszett fiatal csikók, növendék állatok leírását, illetve körözését közlik. A több száz körözött állat közül azonban egy sem a falusi ménesből, vagy a parasztok tulajdonát képező, legelőn lévő „heverő marhák"-hói veszett el, hanem istállóból, vásárra menve, vagy onnan hazatérőben az úton lopták el, illetve szökött meg gazdájától. Gyűjtőterületünk állatállományának összetételét, számszerű változását - a. 18. század elejétől napjainkig - egy korábbi tanulmányunkban már bemutattuk. A közölt összeírások részletes adataiból megtudhatjuk, hogy a tinók, borjúk, csikók száma a 18. század elejétől a 19. század közepéig igen alacsony volt. Falvanként 6-10 tinót és borjút, ugyanennyi csikót írtak össze. Köztudott, hogy az állatösszeírások többsége adómegállapítás céljából készült. A gazdák érdeke az volt, hogy minél több állatot letagadjanak az összeírok előtt. Vagyis az összeírások kevesebb állatállományt közölnek, mint valójában a gazda, vagy a falu tulajdonában volt. Az összeírt és a tényleges állatállomány közötti eltérés nem lehetett jelentős. Ez kitűnik azokból a jelentésekből amelyeket az összeírást követő ellenőrzésekről készítettek. Többségében azt állapították meg, hogy eltérés nincs, vagy egy-egy faluban legfeljebb 4-6 darab eltitkolt állatot találtak. A hiányos összeírásokból arra a következtetésre juthatunk, hogy a 19. század közepéig egyetlen falunak sem volt annyi tinója, borjúja, csikója, hogy külön pásztort érdemes lett volna fogadni melléjük. A 19. század második felében az önálló paraszti háztartások számának jelentős emelkedésével a növendék állatok, csikók száma is több lett. 1885-ben Cserhátsurányban 34 csikót, 28 borjút, illetve tinót írtak össze, paraszti tulajdonban őrhalomban 35:32 volt az arány. Az idős adatközlők, szüleik, nagyszüleik elbeszéléséből úgy tudták, hogy a borjúk, csikók, tinók mellé csak a múlt század hetvenes éveitől fogadtak pásztorokat. A legtöbb községben emlékeztek rá, hogy a növendék állatok és csikók május 1-től október végéig a legelőn tartózkodtak pásztor felügyeletével. A gazdák hetenként, többnyire szombaton, sót vittek a legelőn lévő állatoknak, a pásztort pedig szalonnával, borral ajándékozták meg. Az állatok éjszakai együtt tartására karámot készítettek, melynek építésében a pásztorokon kívül a gazdák is részt vettek. A 3-4 méter hosszú akácfa rudakból összeállított karámot szélcsendes helyre völgybe, vagy erdő mellé állították. Ehhez közel készítették el a pásztorkunyhót. A parasztok tulajdonában lévő csikók, borjúk mellé minden faluban csak egy-egy pásztort fogadtak. Az Eszak-Cserhát falvaiban ez a „félszilaj" tartásmód a múlt század végéig, illetve az első világháborúig volt ismert. Cserhátsurányban, Nagylócon és Nógrádsipeken az 1890-es évek közepéig, Őrhalomban az első világháborúig tartották tavasztólőszig a növendék állatokat a legelőn. Megszűnését a cserhátsurányi, nagylóci és nógrádsipeki adatközlőink azzal indokolták, hogy e falvak parasztságának nagyon kevés legelője volt, ezért a csikók, borjúk részére a helybeli uradalmakból béreltek legelőt. A kilencvenes években a bérleti lehetőséget az uradalmak megszüntették, a legelő nagy részét szántóföldnek feltörték. Ezzel a parasztok csikóinak, borjúinak „külterjes" tartása megszűnt, őrhalomban a csikók, borjúk és tinók részére biztosított legelő