Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve XI. (1985)

Tanulmányok - Gáspár János: A temesvári önkéntesek

segíteni! . . . Szívesen foglalkozom velük. Tisztálkodunk, nótázunk, ismerkedünk . . . ígérik, hogy külön konyhánk lesz, maga főzhet a hadosztály. Ez újabb öröm . . ." Folyt tehát a szervezés, s a hadosztály parancsnoka - tolmácsa, Soós Imre közvetítésével - naponta, minden este jelentést tett a Táborparancsnokságon a szervezés előrehaladásáról, majd megkapta az utasítást, hogy másnap hová, milyen munkára hány embert igényel a parancsnokság. Mert egy hét elteltével már munka is volt. Gyökeresen megváltozott az emberek élete . .. „Ébresztő !"-re ébredtek, utána reggeli csukló következett, majd tisztálkodás ós körletrend, és csak ezt követte a kenyérosztás és a reggeli. 8 óra előtt sorakozó, szolgálat átadás-átvétel. A munkára beosztott szakaszok ós századok - szovjet őrök kíséretében - elhagyták a tábort, a bennmaradoknak pedig zártrendi gyakorlatozás volt egészen délig, az ebédig . .. Egyelőre tehát felemás volt a helyzetük. Benn katonaként gyakorlatoztak nézték is őket a láger túlfeléről -, a kivonulókat ugyanakkor fegyveres orosz őr vette át a kapunál, és kísérte az erdőbe, vagy a vasútállomásra munkára. Az ebéd viszont már megint határozottan katonás volt. A Szovjet Parancsnokság ugyanis hamar beváltotta azt az igéretét, am.it Kun István is említett naplójában. A lakóbarakkoktól különálló két barakk egyikében nagy üstökkel berendezték a hadosztály önálló konyháját. Január 7-től már maguk vételezték a „produkt"-ot a városban lévő katonai raktárból, és az alapanyagból saját szakácsok főzték a korábbi, fogolytáborbelinél lényegesen tartalmasabb, változatosabb ételeket. A délután a szabadfoglalkozás ideje volt. Az emberek megpróbálták otthonosabbá tenni lakóhelyüket, rendbehozni megviselt ruházatukat. Bár - egyészségügyi okokból - határozottan tiltva volt a dróton túli lágerbeliekkel való csere-bére-vásár, mégis sokan voltak akik megreszkírozták, hogy saját ruházatukért és - a most már könnyebben nélkülözhető - kenyérért az újonnan érkező foglyoktól használhatóbb ruhaneműt, elsősorban lábbelit, derékszíjat, vagy sapkát szerezzenek. Már adtak magukra. Külsőleg is katonának akartak látszani. Külön színt hozott a délutánokba a munkacsapatok visszaérkezése . . . Várták őket, a híreket, hol voltak, mit csináltak, mit hallottak. Ezzel aztán el is ment az idő vacsoráig. Bekanalazták levesüket, s utána - különösen az első napokban - nem tudtak mit csinálni idejükkel. Ültek a priccsük szélén, lógatták lábukat a levegőbe, majd valamelyikük csak úgy halkan énekelni kezdett. Cserháti Gyula karpaszományos honvéd, hadosztálytársuk nemrég szerzett „fogoly dal"-át énekelte : „Valamerre messzi idegenben, fogolytábor kellős közepében, Fakó arcok, csak a könny az, ami végig szántja, Szomorúság, csupa bánat, ami arra járja ,. ." Felemás helyzet. Szervezetileg már katonák voltak . . . Katonaként éreztek, viselkedtek, de lélekben még foglyok voltak . . . Megjelenik a „Tábori Híradó" Jószerével egy hét sem telt el, s megszűnt a délutáni téblábolás és megélénkült az élet a táborban esténként is. A dolog azzal kezdődött, hogy az egyik este a Szovjet Parancsnokságon - a szokásos napi jelentéstétel és eligazítás során - figyelmeztették Szigethyt arra, hogy a 167