Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve X. (1984)

Tanulmányok - Néprajz - Zólyomi József: Az állat haszna az Észak-Cserhát falvaiban

gyakran kitérnek az idevonatkozó szokások, hagyományok közlésére is. Természetes, hogy a legtöbb ismeretet azok a publikációk nyújtják, amelyek az állattartás egy-egy hagyományának leírására törekednek. Az ilyen jellegű tanulmányok száma is gyorsütemben gyarapodott századunk 30-as éveitől. Sajnos olyan monográfiák még nem készültek — egy-egy szűkebb tájról sem — amelyek a népi állattartás teljes ismeretanyagát adnák. Az általunk vizsgált témákból is csak részfeldolgozások jelentek meg, amelyek alapján azért lehetőségünk nyílik arra, hogy vidékünk népi állattartással kapcsolatos ismeretét összehasonlítsuk az ország más tájaival, körülhatároljuk helyét, megfogalmazzuk eltéréseit. Az igaerő számát a földterület, a legelő nagysága határozta meg. A 20—25 holdas nagygazdák száma 10—15-nél ritkán volt több településenként. A legelő hiánya már a 18. században is korlátozta az állattartás nagyobb méretű kibontakozását, sőt napjainkig gátja maradt az állatállomány számszerű növekedésének. Az igaerő összetételét (ló, ökör) elsősorban gazdasági tényezők irányították. Ahol folyamatos fuvarozásra volt lehetőség, ott a ló képezte az igaerő többségét. A kereskedelmi központoktól távoleső falvakban az igényesebb tartást igénylő ló helyett inkább ökrökkel dolgoztak. A nehezebb megélhetés, a bányavárosok közelsége, a saját nevelésű állatok szerény száma fejlesztette ki vidékünkön a kupeckedést, a kizárólag nyerészkedésen alapuló állatkereskedelmet. A vontatás eszközei (kocsi, szekér, szánkó), az igásállatok szerszámai (járom, hám), már a 18. században sem a parasztok faragóműhelyeiben készültek. Bognároktól, kerékgyártóktól, szíjgyártóktól készen vásárolták meg. A kocsi, szekér, járom, hám részeinek elnevezése ezért nem paraszti találmány, szakképzett mesterektől került szókincsébe. A szerszámok, alkatrészek nevei ezért országosan egységesek, táji eltérések csak formai változatoknál mutatható ki. A tejnyerés és feldolgozásnál sem mutathatók ki helyi eltérések. Talán vareca szavunk kötődik jobban a szlovák nyelvhatárral szomszédos Észak-magyarországi területekhez. A hús, a szőr, a gyapjú feldolgozása ugyancsak szakértelmet igénylő munka. Az ezekkel kapcsolatos szókincset szintén mesterektől tanulta meg a parasztság. Az általunk vizsgált témák paraszti szókincse természetesen nem a mesterek kifejezéseinek hú másolata. A mesterektől tanult szakkifejezéseket a nyelvjárás módosította: így lett az oldalból ódal, a kerékből kerek, a tejfölből tej fő, stb. Tanulmányunk azt igyekszik rögzíteni, hogy az állatok hasznát, a kevés helyi specialitást őrző gyakorlatát, hogyan igyekezett vidékünk parasztsága a maga javára fordítani. JEGYZETEK 1. Az állatállomány számszerű változásainak adatait most nem közöljük, mert azokat egy korábbi tanulmányunkban már bemutattuk. ZÓLYOMI JÓZSEF: Észak-Cserhát állattartásának másfél százada (Agrártörténeti Szemle, 1969.) 2. Az első világháború után a kisföldű paraszti gazdaságok a fejőstehenet is igázták. A nagyobb gazdáknál ez nem vált gyakorlattá. 3. Az összeírások jelzetei: NmL. Conscriptio Procollus Kegnicolaris 1724, — Nógrád megye összeírása 1745., — Nógrád megye összeírása 1871, XVIII—79—15—24., — Conscriptio Regniacoláris Possessionis 1828. 6—10, fond., — szécsényi járás összeírása, 1844, XVIII—79—15—24—17. 295