Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve X. (1984)

Tanulmányok - Történelem - Praznovszky Mihály: Művészsors a XIX. század végi Nógrád megyében (Kubányi Lajos)

'• Egyéb képei között mindössze egy vallásos képéről tudunk, amelyik nem oltárképnek készült: ez a bizonytalan keletkezési idejű Krisztus Pilátus előtt. Ez a tény azt mutatja, hogy Kubányi a vallásos képek festését nem kedvelte. (Mennyien megéltek ebből a volt akadémisták közül!) Ugyancsak egyedi alkotása a Szarvasbőgés, amely meglehetősen sablonos, nem tud túlmenni az e témában megszokott — s majdhogynem falvédő — szerű — megközelítésen. A kép kompozíciója, a szarvasbika elég sutára sikerült alakja újra egyértelművé teszi, hogy Kubányi számára csak egyetlen állat létezett — a ló. Különlegessége miatt említhető a mára már elpusztult freskója a kékkői iskola homlokzatán. 1901-ben festette ezt a képet a korábbi ott levő s az időjárás miatt elhalványodott kép helyére. Az új képnek feltehetően az időjárás lett később a veszte. Kubányi fogadtatása Kubányi Lajos korabeli fogadtatásáról azokon a kritikákon kívül, amelyeket itt közöltünk, nem tudunk semmit. Bizonyos következtetések megtételére azonban van lehetőségünk. Tény, hogy Kubányiról önálló kritika soha nem jelent meg életében, sőt az egyes fővárosi kiállítások katalógusaiban a szöveges összefoglalásokban sem említették a nevét. Reprodukcióját is mindössze négy képének ismerjük, tehát korántsem annyit, mint pl. Neogrády Antalnak vagy Roskovits Ignácnak. Ennek a hallgatásnak egyik kétségtelen oka az, hogy elzárkózott vidékre. Alsóesztergály és Budapest között nemcsak 130 kilométer volt a távolság. A vidéki lét életformájának vállalásával teljesen kizárta magát abból a lehetőségből, amit a főváros jelentett a kor művészei számára. Először is itt volt a művészeti központ, innen indultak ós ide érkeztek a világot látni óhajtó, tanulni vágyó művészek. Szellemi pezsgés, a nézetek, stílusok cseréje, ismerkedés az újjal, az ismeretlennel — ezt jelenthette ez a közeg. Itt volt a legközvetlenebb a kapcsolat a közönséggel, a művész ott élt a megrendelők körében, tudta, hogy mit kívánnak és kívánhatnak tőle, s hogy az igényt mennyiben óhajtja kielégíteni. (Persze a közönségigény ekkor elsősorban a műcsarnoki festészetnek kedvezett, az igazán nagyok, az újjal kísérletezők alkotásait a megnemértés fogadta.) Ug3^anakkor a főváros egyúttal a mecenatúrát is jelentette — nemcsak az esetleges állami megrendelések jóvoltából, de a felgyorsult világvárosi tempó következtében is. Kiállítások, múzeumok, újságok s azok mellékletei, könyvek s azok illusztrálása, tehetőssé váló polgárság s azok portré-megrendelései — megannyi lehetősége egyrészt a megélhetésnek, másrészt a művészi kiteljesedésnek, (már akiben természetesen ilyen ambíció élt s nem tűnt el a közönségigény mohó torkában).

62 De végülis mindez együttesen azt is jelentette, hogy volt megrendelő és volt közönség. Láthattuk a nógrádi helyzet felvázolásánál, hogy milyen igények határozták meg Nógrád művelődési-szellemi befogadóképességét; amihez hozzá kell tennünk még, hogy vidéken rendkívül szűk volt a lehetséges vásárló közönség is. A jobbmódú dzsentri sem engedhette meg magának azt a luxust, hogy a képzőművészet állandó mecénása lehessen, az elszegényedett hivatalnokká való hajdani köznemesség pedig a cimborálási alkalmakon kívül máskor aligha kereste fel a művész műtermét. A művészi mecenatúra igazi ereje, a nagypolgárság pedig főleg Nógrádban egyáltalán nem volt jelen. Pedig ennek egyre erősebbé váló s magyar tőkés fejlődést irányító gazdasági ereje meghatározó volt a művészetben is. De azt is látnunk kell,