Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve IX. (1983)

Tanulmányok - Spáczay Hedvig: Madách Imre hadbírósági perének nyomában

leg összekötő, — az emigráció és a Habsburg-ellenes felkelést szervező személyek között. Az én kutatásaim is ezt, vagy egy ehhez hasonló koncepciót látszanak megerősíteni, amelyekre a későbbiek során még kitérek. Szemben az önkénnyel A szabadságharc tűzbe, vérbe, vasba fojtása után az uralkodóház többféle alternatíva között választhatott : visszatérhetett volna az 1848 márciusa előtti állapotokhoz, vagy levonva a magyar és az Európa-szerte fel-feltörő forradalmi megmozdulások tanulságait — hozzáláthatott volna — legalábbis az elengedhetetlenül szükséges belső reformok, ésszerűsítések bevezetéséhez. Sajnos, az uralkodóház egy har- ' madik „megoldást" választott: kísérletet tett arra, hogy bitófával és börtönökkel, testi és lelki megfélemlítéssel elvegye a kedvét ennek a népnek mindenféle rebelliótól, meg nemzeti öntudattól. Hogyan felelt erre a magyar nemzet ? „Úgy, hogy passzív rezisztenciába vonult" — ez volt sok-sok évtizeden át a hivatalos, a megszokott válasz. De valóban olyan passzív volt ez az ellenállás? Semmiképpen nem nevezném egyértelműen annak. Nemeskürty Istvánnal értek egyet abban, hogy az úgynevezett Bach-korszakban „új és sokszor láthatatlan, titkon vívott, de véres és kemény háború, a létért folytatott könyörtelen függetlenségi harc kezdődött. Vívták ezt fegyverrel, de vívták szóval, nyomtatott betűvel, mezőgazdasági kiállítással, vallásos zarándoklattal, festményekkel és női karperecekkel is. Vívták színházakban, vívták a piacon, vívták templomokban, vívták a tőzsdén és a párizsi, londoni, hamburgi újságok hasábjain. Főnemesség és parasztság, polgárság és értelmiség, itthoniak és az emigráció java összefogott, s . . . ennek a . . . függetlenségi harcnak láthatatlan irányítója végső fokon még mindig Kossuth Lajos volt, 1857-től kezdve pedig vele párhuzamosan ismét Széchenyi István."

11 S vajon el lehet-e minden esetben dönteni: hol végződik a passzív ellenállás — és hol kezdődik a forradalomra való felhívás ? Vajon csak passzív ellenálló volt-e Greguss Ágost, amikor egyik vidéki kalendáriumban megjelentetett versciklusának kezdőbetűivel — 1852-ben — ezt üzente olvasóinak: „A forradalom győzni és boldogítani fog."

12 Azt szoktuk mondani — és joggal —, hogy a korlátlan központosítás elvét minden eszközzel érvényesíteni akaró abszolutiztikus kormányzati rendszerrel szemben lényeges változást azért sem érhettek el a függetlenségi és alkotmányos mozgalmak, szervezkedések, mert 1848—49 óta a nemzetközi helyzet lényegesen megváltozott, a forradalmi hullám lefelé tendált. Csakhogy azt, amit mi ma, több mint egy évszázad távlatából meg tudunk állapítani, azt az akkori hírközlő eszközök, hírközlő lehetőségek mellett korántsem lehetett olyan tisztán látni. Ezzel szemben az ország lakosságának nagy többsége nap-mint-nap azt tapasztalta, hogy nemzeti és állampolgári jogainak gyakorlásában korlátozzák, hogy a haditörvényszékek a halálos ítéletek, várfogságok és börtönbüntetések végeláthatatlan sorát zúdítják a szabadságharc vezetőire és résztvevőire, hogy a honvédség katonáit és a rangjuktól megfosztott honvéd tiszteket tömegesen sorozzák be az osztrák hadseregbe, hogy a lakosság zaklatása házkutatásokkal és rendőri megfigyelésekkel — mindennapossá vált.

13 Ebben kereshetjük egyik lényeges magyarázatát annak, hogy az országban szinte láncreakcióként szaporodtak el — az egymással többnyire (egy-egy személyen ke74