Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve IX. (1983)

Közlemények - Vonsik Ilona: Egy munkásdinasztia élete a XIX–XX. században

Mesterek, a tervezők által megálmodott szép üvegek megalkotói, gyakorlati kivitelezői. Sándor csoportvezető is egyben és szocialistabrigád-vezető. Művezető nem lehet, de nem is akar lenni. A tanuláshoz nincs türelme, ezért magasabb beosztásra nem is vágyik. A művezetőséghez pedig iskola kellene. Véleménye szerint, mint mester csoportvezető, elérte a csúcsot, ettől többet üveges szakmában nem lehet csinálni. Elégedett anyagilag is, hiszen a 7—8000 Ft-ot mindig megkeresi. A csoportvezetői megbízatás 10 százalék bértöbblettel jár. A délutános műszak után 20, az éj jeles műszak után 40 százalék plusz bér illeti meg. Gyula lényegesnek tartja, hogy a brigádban mindenki egyformán dolgozzon, egyazon ritmusban, s a maga posztján mindenki kiválóan. Ugyanis egy brigádtag kiesése, vagy lassúsága miatt a többi 4—5 fő nem tud dolgozni. Ezért a mesternek lehetősége van arra, hogy megválogassa, kikkel dolgozik. A belső munkarend úgy alakult ki, hogy a mester keze alá kell dolgozni s olyan segítők — merítők, bankárosok, segédek — kellenek, akik jó ütemben, az előírásoknak megfelelően végzik az előkészítő munkát. S a mesterek, ha látják, hogy valamelyik segítő jól iparkodik, s jó keze is van, akkor szólnak a művezetőnek, vagy üzemvezetőnek, hogy helyezzék hozzájuk. Az ilyen kérést az esetek többségében támogatják. Gyula, bár előre bocsájtja, hogy nem szereti magát dicsérni, de a szakmai ranglistán kiváló üvegfúvónak értékeli magát. Szárhúzónak, talpkészítőnek sem kezdő, hanem elismert szakember. A családban szakmailag mindenki kiváló. Véleménye szerint az apja is az volt, csak szerénységből mondta, hogy középen helyezkedett el. Sándor és Gyula éveken keresztül együtt dolgoztak, s mindig az élen voltak. Gyula szárhúzó volt, Sándor talpkészítő. Szakmailag „vertek" mindenkit a műhelyben. A legnehezebb szórtakat kapták mindig, de rájuk lehetett számítani, bennük lehetett bízni. Az 1950-es évek elején a behordóknak 100—200 Ft között mozgott a havi keresetük. A segédek az 1950-es évek közepén 2500—2700 Ft bérrel számolhattak, mely összeg akkor nagyon jó fizetésnek minősült. Sándor és Gyula darabbérben dolgoztak és dolgoznak ma is. Sándor kb. 800 db kehely talpát készíti el naponta. A kisebb vákuumosból 1000 db a norma. így megkeresi a 7—8000 Ft-ot. Gyula is hasonlóan keres, ha mérőhengertalpat csinál, de csillárbúrával, tölcsérrel kevesebbet keresnek. A kehelygyártás széria váltásánál a normás stopperórával méri, hogy egy perc alatt mennyi készül el. Összehasonlítják az adatokat a termelési naplóval s ennek összevetéséből állapítják meg a normát. (Az igazsághoz tartozik, hogy próbaméréskor igyekeznek lassabban dolgozni, hogy ne legyen magas a norma.) Sándornak nem okoz különösebb nehézséget az új termékre való átállás, a különbséget csak az jelenti, hogy a nagysághoz és a készítendő termék vastagságához mérten kell meríteni az üveget a bankásnak, s a segédnek azonos vastagságúra fújni. A nagyságot a forma adja meg. Az üveg vastagsága a csiszolás miatt nagyon fontos, mert pl. ha mélycsiszolás (Römer) megy rá, akkor a vékonyabb falú kehely kilyukad. S ez a pont az, ahol már otthon kell lenni a szakmában, hiszen az üveg vastagsága a szakmai kvalifikáltságtól függ. Gyulának viszont az átállást meg kell szokni. Vasbankára kell átállni, mellyel külön meg kell tanulni a merítést. Tartani kell a hőfokot, mert ha hideg, nem tapad hozzá az üveg, ha meg túl meleg, akkor leforog róla. Egy bizonyos idő kell ahhoz, míg kitapasztalják, hogy melyik hőfok az ideális, hogy a termelés zökkenőmentes, folyamatos legyen. Gyula mint mester, nagyon sokat segít, szerszámot készít, javít, bereszeli a gombfogó sérát, hogy a szárat biztonságosabban és pontosabban húzzák ki. Véleménye szerint az üveges szakmában gyenge az utánpótlás, kevés fiú választja szakmá155