Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve IX. (1983)

Közlemények - Vonsik Ilona: Egy munkásdinasztia élete a XIX–XX. században

E családból a legkisebb gyermeknek, Sándornak az életútját kísérlem meg felvázolni. Ezt követi az 5 fia közül kettő életútjának végigkísérése, majd egyik menyének és egyik unokájának életéről szólok röviden. A széntől az üveghez, a nagyapa Sándor 1910. május 1-én született Salgótarjánban. Három éves korától Baglyasalján nevelkedett, ahová szülei 1913-ban visszaköltöztek az anyai ágon öröklött kis házba. Baglyasalján az elemi iskola 6 osztályát is csak nehezen végezte el, hiszen a hadiözvegy édesanya igen szűkös körülmények között tudta csak felnevelni gyermekeit. Sándor már 8 éves korától hozzájárult a család anyagi, megélhetési gondjainak enyhítéséhez. Kisgyermekként ökröt, lovat vezetett, tavasztól őszig parasztoknál dolgozott ostorosként. E gyermekmunka fejében felszántották kis földjüket, kivitték az ültetnivaló burgonyát, majd a termést hazaszállították. A föld megművelése, az ültetés, a kapálás az édesanya mindennapi munkája volt, emellett vállalt napszámot is. A létfenntartáshoz szükséges, a gyermekmunkából származó kis jövedelem az iskola látogatás és tanulás rovására volt csak elérhető. S mikor Sándor az iskolalátogatás, a tanulás helyett lovat, vagy ökröt vezetett s tanítója ezt meglátta, rákiabált, hogy „iskolába kis fiam, mert a főjegyző megbünteti az édesanyádat." A büntetéstől való félelemnél azonban erősebb érzésnek bizonyult a megélhetéshez szükséges kis pénz megkeresése, vagy a munkáért való ellenszolgáltatás tudata. A gyermekmunkát azonban mint közismert, elsősorban nem a szükség szülte, hanem a tőkés kizsákmányolás, mely a gyermeki munkaerő igénybevételével jelentős anyagi haszonra tett szert. A tőkések példájára, aki tehette, ingyen munkaerőt szerezhetett. Sándor gyakorta a könyvvel és palatáblával, mellyel az iskolába indult, a kecskelegeltetésnél kötött ki. Egyik tanítójának ugyanis két kecskéje volt, s azt kellett kihajtania a rétre. Ilyenkor csak legeltetés közben tanulhatott, ha volt éppen kedve. A kedvet a tanuláshoz a tanítói nemigen ébresztették fel és táplálták benne, volt köztük olyan is, aki annak örült, ha „szamár" marad a gyermek. Egy tanítónőjére emlékszik szívesen, Schiffler Dórára, aki nem hanyagolta el a tanítást, aki igyekezett minden gyermeket megtanítani az alapismeretekre. Sándor ettől kezdve rendszeresen látogatta az iskolát, nem hajtott ökröt, lovat, nem kaszált, nem kapált, csak tanult. Szeretett olvasni, a tantárgyak közül szerette a számtant és a földrajzot. Gyermekkori nagy élménye, hogy a tanév végi vizsgára egy verset mondhatott el Táncsics Mihályról. Az elemi iskola hat osztályának elvégzése után az édesanyja tanácsára és kérésére dolgozni ment. Két évig alkalmi és mezőgazdasági munkát végzett, majd 1924ben Salgótarjánban a Kőszénbánya Rt. érdekeltségébe tartozó (a Társulat részvényes volt) agyagipari kisüzem nyílt, ahol munkát kapott. Segédmunkásnak alkalmazták, majd égető, előkészítő feladatokat bíztak rá. 1926-ban e kisvállalkozás megbukott, a munkásokra nem volt szükség. A kisüzem szlovák nemzetiségű üzemvezetője, Pavlovics nevezetű, aki egy üveggyári ballonosnál volt kvártélyban, bejuttatta Sándort a Salgótarjáni Palacküveggyárba behordónak. A gyár teljesen ismeretlen volt számára. Korábbi élménye sem látogatás szintjén, sem elbeszélések útján nem volt a gyárról, az ott folyó munkáról. Mivel az agyagipari kisüzem megszűnt, valahol el kellett helyezkednie. A véletlen úgy hozta, hogy az 144