Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve IX. (1983)
Tanulmányok - Taxner-Tóth Ernő. A Mózes dráma színpadi élete
értékeli; „Mózest Abonyi Géza játszotta, hévvel és lendülettel, a belső fejlődés vonalának fokozatos megéreztetésével. Mózes anyjának szűkszavú, de annál súlyosabb szerepében Jászai Mari klasszikus művészetét csodálhattuk. Áron kissé üres, száraz figuráját Nagy Adorján töltötte meg tartalommal..." A többi színészről Kárpátinak jobb véleménye van kritikus társainál. Elismeréssel ír például Pethes Margit játékáról, akiről Dánielné Lengyel Laura mindössze annyit volt hajlandó elismerni, hogy szép nő, de ez kevés. Végül hangsúlyosan érdemes idézni kritikájának utolsó mondatát: ,,A közönség langyos érdeklődéssel fogadta a bemutatót." A folytatás is hasonlóan „langyos" lehetett. A darabot 1925. január 17-én, szombaton mutatták be és egy hét múlva, 24-én játszották utoljára. Ez bizony bukás volt, talán a kolozsvári három előadásnál is nagyobb, hiszen ekkoriban a siker már hosszú „szériákat" jelentett. Semmi csodálkozni való nincs benne, hogya Mózes jó négy évtizedre visszakerült a könyvtárba. IV. Kényes kérdéshez értünk itt. A Mózesben rejlő értékek fölismerése és a mű hiányosságainak elemzése ugyanis a hatvanas években fölvetette az átdolgozás vagy, ha úgy tetszik: a modern színpadra alkalmazás gondolatát. Ez a gondolat Turián Györgynek, a veszprémi Petőfi színház akkori főrendezőjének és Keresztury Dezsőnek az együttműködése nyomán valósult meg 1966-ban. Hazánkat ekkor még nem érte el a „rendezői színház" irányzatának irodalmi művek „szabad", tetszés szerinti fölhasználásának —- a határainkon kívül már gyors iramban terjedő gyakorlata. A rendező Madách és a klasszikus mű tiszteletében vetette föl az ötletet ; az átdolgozó a kor és az író alapos ismeretében fogott munkához. Keresztury Dezső munkája nyomán a Mózes nem csupán újra színpadra került, de máig helyet tudott magának a műsorban biztosítani. Noha már a bemutató pillanatában akadtak Keresztury beavatkozásának bírálói, a kérdés akkor éleződött ki, amikor a siker nyomán hirtelen elszaporodtak klaszszikus íróink műveinek átdolgozásai. Maga Keresztury sem tudta egy másik Madáchmű, a Csák végnapjainak „modern színpadra alkalmazásával" korábbi sikerét megismételni; Vörösmarty Czillei és а Hunyadiak című drámájának — egyébként igen nagy közönségsikert aratott és arató — átdolgozása pedig a mű mondanivalójának lényegében hozott létre a költő szellemével összeegyeztethetetlen változásokat. Az ezt követően kirobbant vitákban sem az átdolgozások híveinek, sem a klasszikus szövegek védelmezőinek nem sikerült egymást meggyőzniük. Noha magam inkább az utóbbiak közé tartozom, azt hiszem, a Jfózes-átdolgozás szerencsés kivétel. Keresztury Dezső megőrizte a dráma gondolati ívét. A romantika szellemét és a filozofikus töltést úgy mentette át, hogy miközben hűen közvetítette a dráma fortyogó indulati-érzelmi világát, a zavaros habot leszűrte róla. Még a dráma kétszeri és bizonytalanság érzetet keltő befejezését is megtartotta. 42 Leginkább azokban a részlet kidolgozásokba avatkozott bele, amelyeken talán Madách is javított volna, ha nem érzi sürgetőnek a mű befejezését. Alapvető szándéka volt a színpadi követelmények érvényesítése, a vontatottság és nehézkesség átalakítása, a cselekmény fölgyorsítása, a párbeszédek feszültebbé tétele, a nyílt színi összeütközések, kiélezése, az epikus jelleg csökkentése, illetve a brechti tapasztalatok szerinti módosítása. 43 Modernizálnia kellett Kereszturynak a dráma nyelvét is 44 , mert Madách szövege itt is, akárcsak a Tragédiában gyakran nehezen mondhatónak látszott és 132
