Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve IX. (1983)

Tanulmányok - Taxner-Tóth Ernő. A Mózes dráma színpadi élete

is — a zsidó és magyar nép sorsa hasonlóságának a reformáció időszakából származó, a templomi szószékekről meg-megerősített tudata. Nagy gonddal készítette elő Madách a konfliktus kirobbanását is. Ebben Mózes anyjáé az első szerep, akit érzelmei arra ösztönöznek, hogy megőrizze a fia származásának a titkát, és ezzel biztosítsa nyugodt, kényelmes, védett, vezető szerepű életét. Végül azonban ennél az anyai érzésnél erősebbnek bizonyul Jókhebéd hazafiassága; a rabságban szenvedő népének ismétlődő megalázása, megtiprása, az új gyötrelmek bevezetése miatti fölháborodása. Inkább indulatai, mint számító értelme vezérlik, amikor fiát fölvilágosítja arról, hogy a megvetett zsidó néphez tartozik. Mózesnek választania kell az elnyomók és elnyomottak, az őt befogadó (sőt (sőt kényeztető) hatalom és rab nemzete között. Az értelem azonban nem tud dönteni addig, amíg rá nem döbben, hogy ugyanaz, ami felülről hatásos érvekkel indokolt rendnek látszik, alulról erkölcsöt és igazságot nem ismerő pribékek brutális erőszaka. Igen érdekes, ahogy Madách a Pharao közvetlen környezetét megkülönbözteti a hatalmat ténylegesen gyakorló közép- és alsószintű vezetőktől, s rámutat, hogy egy erőszakra épülő rendszerben még a jószándék is szükségszerűen eltorzul. Itt ugyan még csak felül hivatkoznak rá, hogy a rabságban tartott nép rászolgált sorsára ; később azonban Mózesnek is szembe kell ezzel néznie. Egyelőre azonban az események nem hagynak időt érvek és ellenérvek mérlegelésére. A sors úgy hozza, hogy a hősnek, aki addig az eszmék és eszmények világában élt, tapasztalnia kell az erőszak legdurvább, legkönyörtelenebb, legellenszenvesebb formáját, aminek tulajdon húga is áldozatul esik. Akárcsak anyját, őt is elragadják az indulatok: megöli a Pharao erőszakoskodó tisztjét. A tettek mezejére lépett Mózes azonban még mindig visszakozhatna, de már nem képes rá, hogy ugyanúgy lássa a világot, mint addig. Népét választja, s vállalja vezérség emberfölötti erőt kívánó szerepét. Egyfelől meg kell küzdenie saját kétségeivel, meg kell találnia az újabb és újabb válságokból kivezető utakat. Másfelől le kell győznie — nem csupán az ellenséget, de — saját népének gyengeségeit is: a kicsinyhitűséget, az anyagiasságot, a gyávaságot. Hosszú küzdelem ez, fölemészti Mózes életét, de nem adja meg a személyes sikert. Még megpillanthatja a szabadság Kánaánnak nevezett földjét, de oda már nem juthat el. Ott, a szabad és új körülmények között más vezérre lesz szükség. Új vezérre, még ha az nem is rendelkezik Mózes erejével, elszántságával, törhetetlen hitével, minden akadályt legyőző akaratával. Ez bizony tragédia. És az 1888-as első bemutató nézői talán ezért is láttak — ha láttak — Mózes és az emigrációjában a magyar politikai életből lassan kiszoruló Kossuth között párhuzamot. Mózes éles drámai összecsapások során jut odáig, hogy népét a rabságból kivezetve megnyissa előtte a jövőt, ezzel elérje saját vezéri célját, följusson a csúcsra és befejezze küldetését, elveszítse életét. Ezek a drámai összeütközések szervesen épülnek ugyan egymásra, belső erejük és lendületük is megvan ; a néző vagy olvasó mégis úgy érezheti, több különálló egységre tagolják a művet. Ezeknek az egységeknek Mózes mellett is vannak állandó vagy újra megjelenő szereplői, de érveik sokkal kevésbé mélyek és személyes jellegűek, mint Jókhebéd tettének indoka; cselekedeteik csak nehezítik vagy segítik Mózes küzdelmét, de az elsőhöz hasonló választásra illetve kitörésre nem kényszerítik. A vezér már nem egyesekkel, hanem a néppel, legföljebb a nép képviselőivel áll szembe. A személyek szürkeségét egy általánosságában igaz drámai kérdés igyekszik ellensúlyozni. Ehhez járul Madáchinak az a meggyőződése, hogy a történelmi haladás lassan érő (de előbb-utóbb mindig beérő) gyümölcs, amit nem lehet éretlenül leszakítani, aminek érését a legnagyobb 9 129