Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve IX. (1983)

Tanulmányok - Taxner-Tóth Ernő. A Mózes dráma színpadi élete

irat a III. fejezettel kezdődik, s példáit a görög drámairodalomból veszi. Kiindulópontja, hogy a drámaírónak valamilyen erkölcsi eszményt kell követnie. Ahhoz, hogy ez érvényesülhessen, a drámai személynek vagy személyeknek küzdenie-küzdeniök kell ellene. Ennek a küzdelemnek a cselekményben kell kibontakoznia. „Innen drámai cselekmény csak az, mely vagy jellem ismertetéséül szolgál, vagy az elv elleni küzdelmet s annak győzedelmet foglalja magában." A dráma szerkezeti egységének az öt felvonásos formát tekinti, s úgy látszik nem tudja, kialakulása nemcsak a görög drámánál, de Shakespearenél is újabb keletű. Ennek nyilvánvaló oka, hogy kora az öt felvonásos formába szorította mind a görögöket, mind Shakespearet. A klasszikus dráma szigorú szabályait azonban Madách már ekkor sem fogadja el —• mondván, csak a logikai rend a fontos, a többit a tárgy és a „költő önkénye" határozza meg. Ezután az ókori drámát a jelenkorival hasonlítja össze, szól „Századunk néhány korhibáiról". Úgy véli, sem a francia, sem a német iskola nem követhető fenntartás nélkül. Az újabb drámairodalom fő hibájának tekinti azt, hogy a megjelenített küzdelem helyett túlságosan sokat foglalkozik „az erkölcsi elv elleni küzdelem" — regénybe illő — motivációjával. Az erkölcs kérdését pedig — ami átfogóbb jellegű — a szerelem témakörére korlátozza. Végül a vígjátékról szóló résszel zárul — csonka — tanulmánya. Ezt megelőzően foglalkozik (meglepően röviden) a drámai nyelv kérdésével. kSokkal részletesebben tárgyalja ez előtt a „díszítmények", azaz a színpadi látvány kellékeinek és eszközeinek a kérdését. Ennek figyelembevételével nem is meglepő, hogy érvelés közben nem olvasmányaira, hanem arra hivatkozik: „Gyakorta látjuk a színpadjainkon . . ."

l2 A Madách-irodalom (Barta János, Sőtér István, Mezei József és mások) bőségesen földolgozta azokat az olvasmánj^élményeket, amelyek költőnk figyelmét e műfaj felé terelhették. Közismert az is, hogy a romantikus irodalomszemlélet — aminek hatása alatt irodalmi törekvései kibontakoztak — különös fontosságot tulajdonított a drámának. Az pedig némileg félrevezető, hogy Madách kiemelkedően legnagyobb műve, Az ember tragédiája közelebb áll az olvasmánynak szánt drámai költeményekhez, mint a „szabályos" színművekhez. Félrevezető, mert a kutatás figyelmét főleg az irodalmi hatásokra irányította, s a lehetséges színházi élményekkel nem késztette szembenézni. Az életmű mennyiségi túlsúlya azonban határozottan színpadra szánt alkotás — vagy kísérlet. Mégpedig olyan szerző műve, aki tisztában volt —- legalább elméletileg — azzal, hogy számolnia kell a színpadi életrekeltés sajátos feltételeivel. Kétségekkel küszködve kérdezte aggódva Arany János véleményét a Csák végnapjairól: „. . . alkalmas-e színre, mert jól tudom, mi nehéz és különszerű ennek is megfelelem tudni."

12 „Madách monográfusai egyetértenek abban, hogy ez a (pesti egyetemen töltött — TTE) három év a költő életének élményekben leggazdagabb szakasza: itt érlelődik forrongó-nyiladozó szelleme, itt kapja meg egyénisége és világlátása az alapvető benyomásokat" — írja Bárányi Imre.

13 Ha ez így van — márpedig nehéz lenne vitatni — aligha mellőzhetjük színházi élményeit, amelyeknek pontos mibenlétét nem ismerjük. Nem mellőzhetjük azért sem, mert későbbi életében Madáchnak nem nagyon volt alkalma színházba járni. Mindebből két következtetést kell levonni: a színházról alkotott elképzelését fiatalkori élményeire vezethetjük vissza, de visszavezethetjük, azaz nem szabad úgy gondolnunk Madáchra, mint a színházat egyáltalában nem ismerő íróra. Kétségtelen, hogy drámaíró zsákutcáinak magyarázatára olvasmányaiból is találunk példákat. Emellett alighanem tehetségének jellegéhez is hozzá tartozott a 123