Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve IX. (1983)

Tanulmányok - Staud Géza: Az ember tragédiája színrevitelének néhány kérdése

gédia 1908. évi Népszínház-Vígoperai rendezésében, sőt többé-kevésbé későbbi rendezéseiben is. A tagolással kapcsolatos a Tragédia díszleteinek kérdése. A Tragédia díszletei ugyanis nem lehetnek pusztán dekoratív hátterek vagy semleges látványt nyújtó függönyök, mert a színészekkel együttjátszó szereplői az előadásnak. Kilenc színben a történelem egyes jellegzetes korszakai jelennek meg (ha nem is olyan hitelességgel, hogy a meiningeniek műsorukba iktatták volna a Tragédiát, amint arról szó volt), és minden körülmények között elengedhetetlen, hogy az egyes történelmi korszakok a közönség számára érzékelhetők legyenek. Hiszen Ádám mindig egy adott kor társadalmi szerkezetéből, eszméiből, emberi viszonylataiból ábrándul ki. Hogy a történelmi korszakot a rendező milyen eszközökkel — a historizmus eszköztárával vagy jelzett díszletekkel, esetleg szimbólumokkal — teszi érzékelhetővé, lényegileg mindegy, de semmiképpen nem oldható meg absztrakt díszletekkel. Voltaképpen ezért kérdő jelezhető meg a Németh Antal-féle un. „zseb tragédia" is (1939), mert a háttérkeretben cserélődő képek semmiféle történelmi utalást nem szuggeráltak, a szöveg a három főszereplő dialógusaira redukálódott, s ki volt rekesztve az előadásból a tömeg, amely pedig Madáchnál fontos szerepet játszik. Nagyon kellemes volt hallgatni a szépen mondott szöveget, de az egész olyan benyomást keltett, mintha egy operát a főszereplők áriáira szűkítve oratóriumszerűen adtak volna elő. Az átdíszletezéssel és jelmez váltással függ össze az egyes színek között előállott kényszerű szünet. Ennek áthidalására iktatták Paulay és követői (Tóth Imre, Somló Sándor) Erkel Gyula átkötő zenéjét az egyes színek közé. Hevesi már redukálta a zenét, s 1923-ban részben állandó keret alkalmazásával, részben szimbolikus színek felhasználásával és nyílt változások segítségével igyekezett az átdíszítés szüneteit lerövidíteni. Voltaképpen ez volt a célja az ún. „misztérium jellegű" rendezés alapjául szolgáló, Oláh Gusztáv tervezte lépcsős hídépítménynek is, amelyet egyes kritikusok misztérium-színpadnak neveztek. Az egész előadás alatt változatlan szerkezetre mindössze néhány rekvizitum felrakásával igyekeztek a történeti utalásokat megoldani. Sajnos, még így sem sikerült lényegesen megrövidíteni a színek közti szüneteket. Az ideális megoldás az lenne, ha az egyes színek ilyen drasztikus megszakítások nélkül, folyamatosan követnék egymást. Olyasmire gondolok, amit a filmen „áttűnésnek" neveznek, s ehhez a megoldáshoz ma már, a vetített díszletek korában, minden eszköz rendelkezésre áll. Voltaképpen nem is művészi, hanem technikai kérdés az egész. Természetesen ehhez olyan jelmezeket is kellene tervezni, amelyek egy perc leforgása alatt változtathatók. Ezzel megoldódna a Tragédia legsúlyosabb szcenikai problémája. Hogy illusztráljuk Az ember tragédiája színházi szövegét, amellyel a közönség csak az előadásokon találkozhatott, s amely a nyomtatott szöveg egyik variánsa, közöljük Hevesi Sándor 1926. évi, utolsó Tragédia-rendezésének húzásait, amelyek nagy része ma is él az új rendezésekben. Az eredeti rendezőpéldány elveszett, csak súgópéldánya maradt az utókorra. Az 1929—30-ban megtartott Hevesi-féle Rendezői Tanfolyamon azonban — amelyen szerencsém volt résztvenni — mi, a hallgatók, a Hevesi-féle rendezőpéldányból vezettük át a húzásokat saját nyomtatott példányunkba. Hevesi ugyanis a Tragédián mutatta be a húzások technikáját, értelmét, jelentőségét, okait és szempontjait. Ugyanakkor az Ódry Árpád vezette gyakorlati órákon, többek között ugyancsak 114