Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve IX. (1983)

Tanulmányok - Staud Géza: Az ember tragédiája színrevitelének néhány kérdése

és rendező volt és szakmájának megfelelően gondolkodott; az irodalmárok részéről viszont semmiféle támogatást vagy akárcsak ötletet az előadáshoz nem kapott, és nem is kaphatott. Mint színész és rendező másképp olvasta a darabot, s nem kerülhették el figyelmét a benne rejlő színpadi lehetőségek. Mindenesetre benne is felmerült a történelmi spektákulum megvalósítása. Paulay a historizmus korában élt. A kiegyezést követő években épülnek a főváros neoromán, neogót, neoreneszánsz, neobarokk palotái és bérházai. A befejezés előtt álló Operaházban dolgoznak a legismertebb historizáló festők, Lotz Károly, Feszty Árpád, Székely Bertalan, Than Mór, vagy az Operaházon kívül Madarász Viktor, Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula. A történeti festészet a kor uralkodó irányzata. Ezt sugallják az immár harmadszor (1875, 1879, 1881) Pesten vendégszereplő meiningeni színtársulat historizáló szcenikai megoldásai is. Sőt, hogy a historizmus hatását Paulayra még inkább alátámasszuk, nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a Nemzeti Színház vezető díszlettervezője, Spannraft Ágoston is ebben a szellemben nevelkedett. Közrejátszhatott elhatározásában az a tudat is, hogy négy évvel előbb már sikert aratott egy előadhatatlannak tartott irodalmi alkotással, a Csongor és Tündével (1879), s bizonyára megerősítette benne a színpad autonómiájába vetett hitet, megérezve, hogy a színház értékrendje más, mint az irodalomé. Mint színésznek és rendezőnek a figyelmét nem kerülhették el Madách színpadi utasításai sem, amelyekből ő világosan ki tudta olvasni az író szcenikai szándékait, sőt rendezése során fel is használta őket. Ugyancsak át kellett élnie és értékelnie a Tragédiában rejlő különleges szereplehetőségeket. Ez nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a világtörténelem 11 helyzetében (beleértve a Paradicsomot is) 3 színész 11 szerepet játszik végig. Méghozzá nem is akármilyen szerepet, hanem olyan alakokat, amelyeket többé-kevésbé mindenki ismer, vagy legalább is megért. Ez 11 jelmezt és 11 maszkot is jelent. Nyilván már első olvasás közben észre kellett vennie a szerepek különbözőségét. Lucifer mindvégig Lucifer marad, csak éppen jelmeze változik. Ezzel szemben Éva minden színben az adott történelmi szerepet játssza. Ádám az álomképek végén — a VIII. színt kivéve — mindig felébred, de Londonban még a jelenet folyamán is kiesik szerepéből és Ádámként szólal meg. Ide tartozik Ádám öregedésének kérdése is. Szóval, a darab gazdag szereplehetőségeket kínált három főszereplőnek, sőt — ami akkoriban éppen a meiningeniek nyomán érdeklődést kelthetett — érdekes tömegjelenetek szervezését is lehetővé tette. Paulayt tehát nyilvánvalóan nem a Tragédia irodalmi értéke vagy filozófiai mondanivalója vonzotta elsősorban, hanem színpadi érdekessége. Ennek egyetlen, de döntő bizonyítékát a kihagyott szövegrészek, vagyis a húzások nyújtják. Hogy Paulay helyesen döntött a húzásokkal, annak igazolását abban látjuk, hogy többségüket a későbbi rendezők is átvették. Ha továbbgondoljuk a Tragédia színrevitelével kapcsolatos problémákat, mindvégig (a mai napig is) megoldatlan maradt a színpadi tagolás kérdése, ami gyakorlatilag azt jelenti, hol kell vagy hol lehet függönyt, esetleg vasfüggönyt engedni, ami összefügg azzal, hogy mely színek után ajánlatos vagy szabad szünetet tartani anélkül, hogy a színek kohézióját megsértenénk. Ezt a kérdést először Alexander Bernát tárgyalta — igaz, hogy csak elméleti síkon, de eléggé részletesen — a Tragédia 1900ban megjelent magyarázatos kiadásában. Ugyancsak ő mutatott rá arra is, hogy az egyes színek dialektikus ellentétként követik egymást, amiből az következik, hogy nem választhatók el egymástól. Ezt a felfogást tette magáévá Hevesi Sándor a Train