Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VIII. (1982)

Tanulmányok - Történelem - Szvircsek Ferenc: Üveghuták, üveggyárak Nógrád megyében

zása, a gerenda, a deszka, donga és zsindelykészítés a paraszti iparűzés keretébe tartozott. Ugyanígy, vagy részben a szénégetés és hamuzsírfőzés is. A megnövekedett favágás miatt azonban már országos rendeletekre volt szükség, hogy az erdők nagyfokú pusztulását megakadályozzák. A 18. század közepétől előtérbe lép az erdők védelme. Nemcsak a fafeldolgozás keretei szűkülnek, hanem a hamuzsírfőző fabrikák is sorban szüntetik be működésüket. Ettől az időtől kezdve egyre csökkentik a szálas erdők kivágását és tiltották újabb irtványföldek létesítését. A makkoltatás érdekében egymás után bontották fel a szerződéseket a hamuzsírfőzőkkel.

1 E titások ellenére az üveggyártás volt az egyetlen olyan iparág, melyet továbbra is az erdők nehezen hozzáférhető fáinak felhasználására létesítettek. Érthető, ha az első huták nagy kiterjedésű uradalmak erdeiben, azok fáinak kiaknázására létesültek. Az erdők fáit nemcsak huták fűtésére használták, hanem a hamuzsír, az üveg egyik legfontosabb alapanyagának előállítására is. A jobbágyfelszabadítás befejező lépéseként végrehajtott tagosítás folyamata Nógrád megyében 1864-ben az erdők, legelők kihasításával, a jobbágy és földesúr birtokainak elkülönítésével fejeződött be. A tagosítás következtében a földesúri erdő egyrésze — a megállapodás szerint — a jobbágyoké lett, akik azzal a jövőben tetszés szerint gazdálkodhattak, talaját kihasználhatták, fáit kivághatták. A szántó- és legelőterület erőszakos növelése érdekében oktalan erdőirtásba kezdtek. A század közepén még meglévő, nagy összefüggő nógrádi erdők egyrésze ekkor pusztult el és vált kopár, hasznosíthatatlan területté. Ezzel szemben az uradalmi erdőgazdálkodás még a növekvő ipar szükségleteivel szemben is megtalálta továbbfejlődése feltételeit. Példaként SzentIványi Ferenc örököseinek rónyai uradalmát említjük. Az uradalom erdejének jövedelmét a 19. sz. elején még egyedül a hamuégetés és hamuzsírfőzés biztosította. Az erdőégetéssel okozott károk nem álltak arányban a csekélyke haszonnal, mivel erdőgazdálkodás nem folyt. A helyzet csak 1832-től változott meg gyökeresen, amikor a birtokterületen a Rimavölgyi Egyesület málnapataki vasgyára; 1833-ban Zahn J. Györgynek a csehbrézói határban a zlatnói üveggyára; 1844-ben a szinóbányai határban a Kuchinka-testvérek katalinvölgyi üveggyára; 1848-ban ugyancsak Szinóbányán Kossuch János vaskohója felépült. Ezeket a gyárakat az uradalom látta el fával valamint saját fűrészmalmait és az uradalom területén fekvő falvak lakosait, akik különféle faeszközök készítésével foglalkoztak. A gyárak megjelenése után az eddig értéktelennek tartott, nem telepített és gondozatlan erdőket az uradalom már nem tekintette korlátlanul irthatónak,

2 Nógrád megye kibontakozásnak induló iparfejlődése a 18—19. században országosan is figyelemreméltó és jelentős volt, mert az ipari vállalkozások a Habsburg gazdasági-függőségi politika ellenére — a magyarországi viszonyokhoz mérten — határozottabban bontakozott ki. A háziipar mellé felfejlődő főúri manufaktúrák: a gácsi posztógyár, papírmalmok, cukorgyárak, a losonci bőrgyár, a málnapataki és szinóbányai vasgyár, a bzovai, zlatnói, málnapataki és szinóbányai üveggyár megléte a reformkori felgyorsult iparfejlődés bizonyítéka. A 18. században rövid időre meginduló nógrádverőcei szénbányászkodást, a 19. század közepétől a Salgótarján környéki szénbányászat folytatta. A 70-es évekre Nógrádban is végbement birtokelkülönülés miatt a parasztság egyrésze — a volt birtoknélküli zsellér, földtelen idénymunkás — kirekedt a feudális termelési mód folytatásából s ezért ezek adták a munkaerőt a kapi48