Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VIII. (1982)

Salgótarján várossá nyilvánításának 60. évfordulója alkalmából rendezett konferencián elhangzott előadások - Molnár Pál: Salgótarján társadalmi viszonyainak fejlődése 1945–1980 között

ból felszította a már szunnyadóban lévő értelmiség-ellenességet. Csak 1958. után, a szocialista konszolidáció befejeztével, a párt általános marxista-leninista alapokon nyugvó politikájának gyakorlati megvalósításával — amelynek csak része a párt értelmiségi politikája — szűntek meg az értelmiségellenes szemléletbeni tényezők és a gyakorlat hatása. E teljesebb igazságkép kialakítása érdekében azt is meg kell jegyeznünk, hogy az objektív helyzet sem kedvezett az értelmiség számszerű növekedésének. A gazdaság extenzív fejlesztése, az egészségügy és kultúra beszűkült lehetőségei nem adtak nagyobb lehetőségeket az előrelépésre. Mindezek következménye, hogy csupán a hatvanas évektől, még inkább a hetvenes évek elejétől lehetünk tanúi az értelmiség dinamikus fejlődésének. A városiban dolgozó felsőfokú végzettséggel rendelkező szellemi dolgozók száma 1980. január elsejei állapotnak megfelelően 3.539 fő volt. A zömében értelmiségi munkaterületen — a produktív ágazatra vonatkozóan — dolgozók közül a legtöbben az iparban (550 fő), az építőiparban (145 fő), a mezőgazdaságban (124 fő), a szolgáltatásban (220 fő) dolgoztak. A kereskedelemben 307, a közgazdaság területén 317, az egészségügyben 251, jogi-igazságügyi munkakörben 137 értelmiségi dolgozót foglalkoztatnak. A legtöbben az oktatás, népművelés és tudományos szakmában dolgoznak (1.292 fő). Dolgoznak még értelmiségiek a közlekedésben, hírközlésben, vízgazdálkodábsan, városgazdálkodásban, földmérésben, művészeti ágakban, és egyéb területen. A felsorolásból is látható, hogy nemcsak a számszerűségben, hanem a szakterületek növekvő számában is fejlődés mutatkozik. A párt és kormány politikájával összhangban Salgótarjánban is szükség van a kisárutermelők munkájára, tevékenységükben, a szolgáltatások kerültek előtérbe. A kisárutermelők, kisiparosok, kiskereskedők, földművelők száma és tevékenységének nagyságrendje nem éri el a felszabadulás előttit, hiszen az állami és szövetkezeti ipar és kereskedelem szinte teljes egészében kielégíti a lakossági igényeket. A kisárutermelők rétege nem alakult zökkenőmentesen a felszabadulás óta. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején mesterségesen szorították vissza tevékenységüket, s csak 1957. után kapcsolódhattak zavartalanul a szocialista szektor munkájához. A kisiparosok száma — az erősödő állami és szövetkezeti ipar következtében — csökkenő tendenciát mutat. Amíg 1970-ben 203 főállású és 159 másodállású kisiparost tartottak nyilván a városban, számuk 1980-ra összesen 239-re csökkent. Az önálló kisiparosok száma ebből 127, a nyugdíjasoké 44, a munkaviszony mellett működő kisiparosok száma pedig 68 fő. A legjelentősebb szakmák a következők: szobafestő, kőműves, villanyszerelő, vízvezetékszerelő, központi fűtésszerelő, szekérfuvaros, szabó, asztalos, gép- és karosszéria lakatos, híradás és vákumtechnikai iparos, műszerész, autószerelő stb. A kiskereskedők száma ugyancsak erőteljesen csökkent. Elsősorban a zöldség és gyümölcs árusítás a domináló körükben. Salgótarján társadalmi helyzetének vizsgálata nem nélkülözheti a nem osztályjellegű kapcsolatok érintését. A lakosságon belüli arányánál fogva — mint hátrányos társadalmi csoport — különleges figyelmet és törődést igényel a cigányság. Az 1980-as felmérések szerint Nógrád megyében 17.665 cigány lakos volt, s a legtöbb az összes települések közül Salgótarjánban él. Fokozott törő368