Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VIII. (1982)

Salgótarján várossá nyilvánításának 60. évfordulója alkalmából rendezett konferencián elhangzott előadások - Molnár Pál: Salgótarján társadalmi viszonyainak fejlődése 1945–1980 között

E kérdéscsoporthoz tartozik az is, hogy az új üzemrészek telepítése nem minden esetben a legélenjáróbb technika alapján történt. Azzal a nyilvánvaló ténnyel is szembe kell nézni, hogy akadnak ipari üzemek — főleg a gépiparban, kohászatban, de más iparágban is — ahol félévszázados gépi berendezések, technikai eszközök is megtalálhatók. Nem egy üzemben a régmúlt, a közelmúlt és a jelen technikája együtt van jelén. A munkásság belső tagozódásában végbemenő folyamatot szemléletbeni hiányosságok, a képzés objektíve is fennálló késése, egyes munkáskategóriáknál pedig az a körülmény gátolja, hogy egyes munkáskategóriák nem. rendelkeznek megfelelő általános műveltséggel, alulképzettek, mások pedig nem szívesen vállalják a munkahely változtatással együttjáró nehézségeket. Az utóbbi bizonyítására elég megemlíteni, hogy a bányászat visszafejlesztése során felszabadult munkaképes dolgozók közül a várakozással szemben mérsékelten jelentkeztek gyáripari munkára. Az is tény, hogy bizonyos életkoron túl a munkások jelentős része nem vállalja az új munkakör betanulásával együttjáró nehézségeket. Számos esetben pedig az is visszahúzó tényező, hogy fizetésük időlegesen vagy tartósan csökken új munkakör vállalása esetén. Ha azt vizsgáljuk, hogy a munkásság legképzettebb rétegét jelentő szakmunkások milyen iparágban vannak túlsúlyban, egyértelmű választ adhatunk: a gyáriparban a szakmunkások közel kétharmada, az építőiparban egyhatoda. Megnövekedett a szakmunkások száma a kereskedelemben, az egészségügyi szolgáltatásokban, kisebb mértékben a szállítás és hírközlés területén. Ha viszont a szakmunka-betanított munka-segédmunka kört betöltő munkások egymás közti arányát nézzük meg azt tapasztaljuk, hogy a végrehajtott technikai fejlesztés következtében nőtt a betanított és szakmunkások aránya, csökkent a segédmunkásoké. Az 1980. január elsejei népszámlálási adatok szerint az összmunkásság 59 %-a betanított, 30 %-a szakmunkás, míg 11 %-a segédmunkás. Ezek az arányok nem a városban lakó, hanem a város üzemeiben dolgozó, vagy külső részlegeiben foglalkoztatott munkásokra vonatkoznak. Ha a városban lakók körében vizsgálnánk meg a szak, a betanított és segédmunka arányát az jóval kedvezőbb képet mutatna a szakmunkásság javára. Általánosan érvényes az a helyzetkép is, hogy a szakmunkások körében erőteljes tendencia jelzi a kettős szakmák elterjedését, továbbá, hogy megjelent a magasan kvalifikált szakmunkás réteg is. A szakmunkások több mint 10 %-a érettségizett. A szakmunkások számának növekedése különösen néhány szakmában számottevő. A gyáriparban a géplakatosok száma 10 év alatt több mint 20 %-kal, a marósoké közel 30 %-kal, emelkedett, Még nagyobb arányban nőtt a hegesztők, gépjárműszerelők, és a ruházati iparban foglalkoztatott szakmunkások száma. Csupán a szénbányászatban csökkent — a szénbányászat visszafejlesztésével kapcsolatban — a vájárok, segédvájárok, külszíni szakmunkások száma. A műszaki-technikai fejlődés hatása, a termékszerkezet fokozatos változása nemcsak a szak- és betanított munkások arányát változtatta meg a segédmunkások rovására, hanem módosította a különböző munkásrétegek belső struktúráját is. Ez elsősorban a szakmákon belüli differenciálódásban, a specializáció további növekedésében jelentkezik, a betanított munkásoknál pedig a nagyobb általános és szakmai műveltség igényében jut kifejezésre. Különböző üzemi statisztikák tanulmányozása során kitűnik, hogy a hagyományos szakmák, mint pl. lakatos, villanyszerelő, öntő, marós, kőműves, 366