Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VIII. (1982)

Tanulmányok - Történelem - Belitzky János: Miskolczy-Simon János Nógrád vármegye dualizmuskori utolsó főlevéltárnoka

Szinte mindegyiküknek az volt az egyéni meggyőződésükké vált nézete, hogy Nógrádban csak az értelmiségieket tekintették „középosztály"-belieknek. Abban is megegyezett a véleményük, hogy az otthonról hozott társadalmi adottságok — paraszt-, kereskedő-, iparos-családból való születés — „hátrányai" csak az intellektüellek második nemzedékében tűntek el, bár még ekkor is inkább az értelmiségi pályán mozgó apát, sem mint a nem értelmiségi nagyszülőket tekintették olyannak, akiről társaságban beszélni „illett". Elmondásaikból kitűnt az is, hogy a prüdéria ezekben a körökben általános jellegű volt. Nők jelenlétében — kivéve persze a szolgálókat, akiket nem egyszer megkörnyékeztek — trágár vagy kétértelmű kifejezéseket sohasem használtak. Rendkívül büszkék voltak arra, ha társaságukban a még földbirtokkal bírókkal kapcsolatban álló „igazi urak", vagy az átkos gazdasági viszonyok miatt földnélküli dzsentrik is „tegező" barátaik sorába tartoztak. Az ilyen és ezekhez hasonló véleményük mellett azonban számos részletre nézve is volt saját — egymásétól sokszor eltérő vagy egyedi — nézetük. Függött ez a munkakörüktől is. Pl. a „vármegyeiek" visszaemlékezései szerint „Nógrád megye az Ígéretek földje, valóságos Kánaán volt", ahol a megyei vezetés exponensei ígéretekkel igyekezték megoldani a fenyegető bajokat, amely ígéreteket nem teljesítve újabb ígéreteket téve lavíroztak a gazdasági és politikai útvesztőkben.

4 Minden általánosítás sántít, de azért — ha az a kortársak véleményét, tükrözi — van bennük némi igazság is. így, például, az, hogy Balassagyarmatot a klerikalizmus, Losoncot a szabadkőművesség, Salgótarjánt pedig a szociáldemokrácia megyei fellegvárainak tekintették, és kiszállásaik során még a megye vezető tisztséget viselői közül nem egy más hangot ütött meg Gyarmaton, Losoncon, avagy Tarjánban, mint amilyen a saját egyéni meggyőződése volt. Ez megfelelhetett a valóságnak az egyén érintkezési körét tekintve, de nem annak a történelmi ténynek, hogy Losonc ekkortájt a nógrádi szociáldemokrata értelmiség fellegvára volt.

5 Figyelmet érdemelnek a hadsereg és a polgárság kapcsolatai is. Balassagyarmat — ahol honvédzászlóalj székelt — és Losonc — ahol a közös hadsereg 25. gyalogezrede és egy tábori tüzéralakulata volt otthon — társaságbeli életük tekintetéből két végletet képviseltek. A katonatisztek ugyanis mind a két város „úri társadalmának" köreiben vendégszeretetre találtak, és így Gyarmaton a „magyar állameszme", Losoncon pedig az „osztrák-imagyar monarchia" nemzeteket és nemzetiségeket egyesítő eszméje lett az uralkodó szemlélet. Losoncon a majálisokon és a kaszinói bálokon cigány és katonazene szólt és ez utóbbit nem kisebb ember, mint Lehár Ferenc vezényelte, amíg ott élt, Gyarmaton pedig cigányzene és zongora hangjai mellett magyar nótákat énekeltek. Tarjánban pedig a bányász zenekar versengett az acélgyárival és talán a cigányzenének itt volt a legkisebb becsülete.

6 Kis dolgok ezek — és nemis minden, amit fel kellene sorolnunk — de mégsem apróságok, mert az értelmiségiek ünnep- és hétköznapjainak társadalmi és társaságbeli megnyilvánulásaihoz keretül szolgáltak. Keretül, amelybe a huszonkilencéves fiatalember a vármegyei levéltár vezetőjeként „becsöppent". Ezen felül alkalmazkodnia kellett a megyei vezetők által kialakított politikai és társadalmi szemlélethez is, ha a feltétlenül reáváró közszereplés buktatóit sikeresen akarta elkerülni. Ez, úgy látszik, sikerült is neki és felül tudott emelkedni az egyes érdekkörök képviselőinek magatartásával összefüggő sze244