Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Tanulmányok - Wellmann Imre: A köznemesség gazdálkodása a XVIII. században

Ami kevés pénzt lát a földesúr, azt is kereskedőnek, mesterembernek adja kölcsön, alig költ belőle, nem csinál üzletet vele. Közrejátszhatott a pénz megvetésében, hogy, részben egészen kis kölcsönök következtében, előzőié« volt példa a Keczeli családban halmozódó adósságcsinálásra. Keczeli György előbb, 1751-ben jobbágynak zálogosított el puszta telket, házépítést is kikötve, 25 forinton 16 esztendőre. Majd két év múlva, hogy magyarországi részbirtokait szaporíthassa, három másokkal közös erdélyi birtokát vetette zálogba, ugyancsak házépítés terhével. 250 ft-ért 1 esztendőre. Mindkét tételt azonban a család más tagjai váltották ki 11 év illetőleg 7 hónap leforgása után. De már időközben 1198,03 ft-ot vett föl ugyanezektől zálogba adott szilágytői részbirtoka és malomjoga fejében. E nagyobb összeg egy részét aztán törlesztette ugyan, de az egyik malomkő 426,67 ft-on hitelezői kezén maradt, s 1759-ben „bizonyos és elkerülhetetlen szükségétől kényszeríttetvén"' a másik malomkövet is rái juk ruházta újabb 426,67 ft-on, de ebből előbb Rettegi Györgyöt (nyilván az emlékírót) kellett kifizetni 83,35 ft erejéig azért a 161 juhért, melyeket hitelben adott Keczeli Györgynek. Ő ugyanakkor kötelezte magát, hogy helyt ad a zálogbirtokosok viszontkeresetének, ha a Szamos vize időközben másfelé venné magát, vagy pedig árviz folytán a malomhely elsüllyedne, s a zálogul adott ,,két lisztéi ő kőbéli juss" használathatatlanná válnék. Hét év múlva sikerült ugyan neki e 853,33 ft adósságát törleszteni, ám 11 évre rá özvegye vesz , föl 258,52 ft férje összegyűlt adósságainak kifizetésére, s „bizonyos és elkerülhetetlen szükségemtől kensz er ítte'bvén, nevezetesen oeconomiatskaim öregbítésére", lekötve érte négy helyen „osztály szerint... jutott nyoltz embereimet azok után tartozandó minden appertienentiakkal együtt". Majd már a következő napon újabb 15,30 ft-ot kér „örménynek bizonyos vásárlásért", aztán a zálogra hozzáfizetést fogad el, majd két év múlva további 25 ft-ot, végül 1782ben olyan megokolással: „micsoda nagy bajom érkezett, a kitől nem is féltem", ismét 50 ft-ot a korábbi szerződés újabb tehertételéül, s a visszaváltás nehézségét a bizonytalanságig fokozva. Ebből a már-már feltartóztathatatlanná váló adósságokba keveredésből, mely nem lehetett meg a birtokállomány csökkenése nélkül, Keczeli István, föltehetően a fiú, s egyben az ismertetett udvarház gazdája, csak kis résznek tudta útját állni, midőn 48 évvel az első zálogbavetés után az említett jobbágytól rokonok által már 37 esztendeje kiváltott puszta telket 25 ft-on magához váltotta. Felmenőinek eladósodása egész életre szóló tanulság lehetett neki, annál inkább, mert „akkor még kevés úri ház volt Erdélyben, hol a költséget megszalasztották". Nem egy példa adódott rá, hogy „valaki költségét könnyelműen megszalasztván, elköltözött lakni más jószágára, mi által sorsosai hibáztatását kikerülvén, a közvéleménnyel kibékülhessen". Az idősebb Űjfalvy igen rossz néven vette bécsi szolgálatból hazatért fiától, hogy mennyit költött ott három éven át, amikor ő maga otthon csak 53 ft-ot adott ki azalatt. Keczeli viszont azon botránkozott meg, hogy ennyi pénzt is három esztendőn át egyáltalán el lehetett fecsérelni. A pénz szűke, a mezőgazdaság termeivényeinek úgyszólván eladhatatlansága fokozott mértékben arra indította, hogy a köznemesi közfelfogáshoz igazodjék s az említett zárt házi gazdálkodást folytassa. Büszke volt rá, hogy nem függött senkitől, hogy „szabad volt mint Isten szabad levegő madara. Kiváltsága adón, közterhen túltette. Egyedül törvénye, de ember nem parancsolt" neki. Am ez a csakis saját erőforrásokból táplálkozó, külső behatások elől elszigetelődő önállóság ugyanakkor izoláltságot, szűkkörűséget, földhözragadtságot 77