Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Közlemények - Horváth István: A vármegyei közigazgatás működése az 1830-as években Nógrád megye alispánjának megítélése alapján

következőképp: „1839. észt. 135. sz. a. a novemberi gyűlésekig záridő határoztatott a hátralevő és tárgybeli tudósítások beadására, oly kikötéssel, hogy a tudósítással hátramaradó tisztviselők önfizetéseikből tartozzanak a be nem adott nyugtatók árát kipótolni".

9 De nem voltak jobbak a körülmények a vármegye nyilvántartásaiban sem. A legegyszerűbb adat kikeresése is csak nagy utánjárások révén volt lehetséges. Rosszak voltak a nyilvántartások, az egyes pénztárak kezelői egymásnak adott kölcsönökkel tovább kuszálták a viszonyokat. Ami egyrészt szabálytalan volt, másrészt nem írtak róla bizonylatot. E kaotikus pénz és adóügyi állapotokat még tetézte az is, hogy rendkívül gyakori volt a megyei tisztviselők — a főadószedő, a főpénztáros — cseréje. A beérkezett adóknak utána járni szinte lehetetlen. A megye ilyen helyzetben egyet tehetett: pert indított az illető volt tisztviselő ellen, amiképp meg is tette Etre Antal, Párniczky Mihály, Majersziky János esetében. A perek hatékonyságát az rontotta, hogy rendkívüli módon elhúzódtak. Voltak olyan peres ügyek, amelyek még a múlt század végétől meglevő elszámolási hiányosság végére sem tettek pontot. A húszas évek végén elindított ilyen jellegű perek közül 1842-ig még egy sem ért véget. Közben az is előfordult, hogy a tisztviselő meghalt, és hozzátartozóin kellett a számonkérést továbbfolytatni.

10 A példák úgy vélem kellőképpen mutatják a gyakorlatot. A jelentés úgy folytatódott, hogy az alispán bemutatta a sokat szidott központi irányítás hatékonyabb —, mármint a magyar vármegyei közigazgatásnál hatékonyabb — működését, érvényesülését. A szabályosabb pénzfelhasználásokkal kapcsolatban azt írta a szerző: „midőn a felsőbb kormányszékek gazdálkodást, kímélkedést parancsolnak a köznép pénzével, midőn a szabályok ellen tett kiadásoknak a visszatérítését kívánják, s mi szabad rendelkezhetési jogainkra hivatkoznunk, felsőbb bírálatot gazdálkodásunk felett elfogadni nem akarunk". Később ez olvasható a jelentésben: „Legyen szabad kérdeznem, ki lehet, kinek kell győztesnek lenni utoljára a felsőbb kormányszékek, s törvényhatóságok közötti súrlódásoknál, midőn az a köznép érdekeit védi, a közpénztárakat oltalmazza szabálytalan költségeskedések ellen, és a megyék csak száraz jogokat vitatnak".

11 (Kiemelések H. I.) A jelentés újszerűségét figyelhetjük meg, hogy soraiban többször is megjelent az adózó nép. Most sem változott meg az előadó higgadt hangvétele. De ez már nem egyszerű óvintés, hanem kemény figyelmeztetés. Sréter alispán is saját pórnépével szükséges együttérzésre utalt. Mintahogy így tett a könyve más részeinél is, amikor a szegény adózó nép helyzetéről szólt. A földesúri önkénnyel élő népről és a rendek felelősségéről így írt: „Gondolják-e a tekintetes Rendek, hogy azon szegény adófizetők, kik tehetetlenségük, s nyomorúságuk miatt leginkább érzik a helytelen sáfárkodás súlyát, bírnak elég belátással, s elég érvvel, elég függetlenséggel, hogy magok vizsgálódni tudjanak, vagy vádlóként fellépni, s a hatalmasok egész bosszújával dacolni merjenek:? A. törvények mostani viszonyaikban gyámság alá helyeztették őket, a gyámság kötelessége a földesurakon fekszik közvetlen, de mint minden egyebeknél itt is a felsőbb hatóságok ellenőrzése alatt".

12 Hogy még mindig nem késett el a rendek tevékenysége azt a következőkben fejezte ki: „Szerencsések vagyunk még, hogy azok által, akik közvetlen érzik beligazgatásunk hiányainak súlyát nem figyelmeztettünk, nem sürgettettünk".

13 185