Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Tanulmányok - Paládi Kovács Attila: A kisnemesek utódai a paraszti társadalomban (XIX–XX. század)

szik: hasonló házak, udvarok és emberek. Csak közelebbi érintkezés és a falusi társadalom közvetlen megismerése mutatja meg a két különböző eredetű réteg tudatában szívósan élő különbségeket. Szuhafő népéről jegyzi meg Lajos Árpád, hogy „külsőben mindkét réteg ugyanazt a paraszti benyomást teszi", de a vagyoni helyzet éles határt von a nemesek és a partiak (parasztok) közé

5 Erről a határvonalról azonban a magyar néprajztudomány mindeddig alig vett tudomást. Elődeink nem sokat töprengtek a népi kultúra, a paraszti kultúra nehezen meghatározható fogalmán, s definíciók nélkül is természetesnek vették, hogy a kisnemesek rókaprémes mentéit, sarkantyús csizmáit begyűjtsék a parasztok bekecsével és bocskorával együtt. Nekik köszönhetjük, hogy a kisnemesi eredetű népesség tárgyi hagyatéka e réteg számarányát meghaladó arányban van jelen a magyar múzeumok néprajzi gyűjteményeiben. A palócokat a tudománynak felfedező Szeder Fábián, mint a rendi társadalom gyermeke, még tekintettel volt a népesség közjogi állapotára. 1821ben és Î835-ben statisztikát közölt a palócok számáról és közleményében a vidék nemességét nem szerepeltette. „Milly szűken vettem a 'Palóezok' számát, abból tetszik ki, hogy az említett öt Vármegyében lakó 50 244 nemest... a számolásból kihagytam" — jegyzi meg korrektül.

6 Jerney János 1855-ben még csak néhány, Pintér Sándor 1880-ban már egész sor kisnemesi falut szerepeltetett a palóc falvak listáján. A későbbi néprajzi irodalomban is pontról pontra nyomon követhető a palócnak mondott terület kiterjesztése. Hasonló tendencia mutatható ki a dialektológia irodalmában is.

7 A kisnemesi múltjáról ismert Szentgál (Veszprém m.) község néprajzának monográfusa a kisnemesi kultúra és a paraszti kultúra viszonyáról úgy vélekedett, hogy a kiváltságos falvak sokban különböztek a jobbágy- vagy telepes múltú falvaktól, mert előnyös helyzetük magasabb kulturális-gazdasági szint elérését engedte meg. Azonban kiváltságos helyzetüket elvesztvén „a parasztság osztályába szálltak le, s így műveltségük a XX. század elején már a földművelő, állattartó parasztság műveltségének felelt meg."

8 Ez épp elég indok arra, még a néprajz tárgyát a paraszti kultúrában megjelölő nemzedék számára is, hogy a szak illetékességét ne vonja kétségbe. A kisnemesi és jobbágymúltú parasztság társadalmi egybeolvadását, kulturális kiegyenlítődését azonban Vajkai túlságosan leegyszerűsíti. Ugyanis a jobbágyfelszabadítást követő 100 évben sem csupán az integrálódás erői érvényesültek, hanem a differenciálódás, az elkülönülés törekvései is. Erre mutat a népművészetben az új parasztstílusok kialakulása. Hofer Tamás megfogalmazása paraszti hímzései, kerámiái, festett bútorai rusztikusabb kivitelük ellenére messzemenő ízlésbeli közösséget vállaltak különösen a falun lakó közép- és kisnemességgel. Ebből az ízlésbeli közösségből válnak ki a XIX. század első évtizedeitől az új „parasztstílusok".

9 Eszerint nem csupán a kisnemesek utódai, de a parasztok is különbözni akartak, kiválni környezetükből. E törekvésre vezethető vissza a matyó, a palóc, a barkó, vagy a kalocsai pota parasztok népviseletének, népművészetének kiszínesedése a XIX. század derekán. A paraszti kultúra nemcsak földrajzilag, tájanként tagolódott a XVIII—

XIX. században egyre fokozódó mértékben, hanem társadalmi rétegenként is. Ma még túl kevés konkrét vizsgálattal rendelkezünk ahhoz, hogy a paraszti kultúra társadalmi rétegződéséről általánosító, országos vagy korszakos érvényű megállapításokat lehessen tenni. Ennek az előadásnak is csupán az lehet a feladata, 164