Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)

Tanulmányok - Szabad György: A kisnemesség társadalmi és politikai állása a reformkorban

kező hírek hatására is írta Kossuth még 1842-ben, hogy „egyike vagyunk azoknak, kik nemzeti szerencsétlenségnek tartják, hogy nemzetnek magát még most is csak a nemesség nevezheti; hiszünk Istenben, ez másként leszen, különben öngyilkolás várna nemzetünkre".

34 A háziadó közössé tételének a megyék többségében történt elbuktatását követően pedig már arról cikkezett, hogy az „elvakított nemesség., a közállományban egyedül minden, a nép pedig semmi már sokáig nem maradhat".

33 Ebben a végkövetkeztetésben egyetértett vele a polgári átalakulás minden igaz híve. De — nem kevéssé az 1842/43. évi fejlemények hatására — a reformtáborban is megoszlottak a vélemények a kisnemesség potenciális szerepét illetően az átalakulásért vívandó küzdelemben. Az iránta, mint — véleménye szerint — minden szélsőségre fogékony tömeg iránt mélységesen bizalmatlan Eötvös József például a „democratia veszélyeiről" szólókat nemcsak arra emlékeztette, hogy „alkotmányunk minden befolyást olly emberek kezébe ad, kiknek többségét, ha nemesleveleik nem volnának, proletariusoknak neveznők", hanem egyenesen azon félelmekkel is terhes véleményének adott kifejezést, hogy „csak adómentességéről s egyéb szabadalmairól ne szóljunk, s látni fogjuk, hogy a párisi nép 1793-ban elvkérdésekre nézve nem volt radioalisabb, mint sok helyen nemességünk".

36 Ezzel szemben az érdekegyesítő koncepció érvényesítését a polgári átalakulás hazai alapfeltételének tekintő Kossuth a kisnemesség ingázó erőit a legélesebben ostorozó írásaiban sem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy , a köznemességnek, eme jobb sorsra érdemes, de anyagilag és szellemileg romlásnak indult sokaságnak érdeke a nép érdekével még mindig ugyanaz."

37 És szinte erre rímelve a következő országgyűlésen a polgári átalakulás olyan híve, mint az Örökváltság lehetőségét realizáló és az önadóztatásban is példát mutató Bezerádj István nemcsak annak a hitének adott kifejezést, hogy a jobbágytelken élő nemesség 1836-ban történt adó alá vetésével „az úrbéri nemesség már sorsosa és természetes szövetségese e részben az adófizetőnek", hanem szinte íelszóllította ezt a nemesi réteget, követelje „miszerint ha 6, a legszegényebb osztály a magyar nemességnek szegénységétől adózik, adózzék a gazdagabb is, és... az 'una eademque nobilitas' következését a fizetésben meg ne tagadja."

38 Nincsen, nem is lehet egyértelmű válasz arra a kérdésre, vajon a polgári átalakulásért és Magyarország alkotmányos önkormányzatáért az elkövetkező években megvívott küzdelmek során a kisnemesség magatartása azokat igazolta-e, akik a reformellenzék törekvéseivel mindig szembefordítható, vagy mkább azokat, akik bíztak abban, hogy többsége ráébreszthető lesz a reformerek „nemzeti újjászületést' célzó programjának a saját rétegérdekeivel egybecsendülő voltára.

39 A kisnemesség politikailag továbbra is megosztott maradt. Itt-ott, nem is kevés helyen és alkalommal előítéletei foglyaként újra és újra a számára valójában mindinkább kiüresedő tartalmú kiváltságok védelmezőihez csatlakozott, illetve a konzervatívok hagyományos uszályhordozója maradt engedve a csábításnak, a fenyegetésnek, a д-negveszregetésnek, vagy egyszerűen a megrögzött szokásnak.

40 Hiba lenne azonban, ha nem figyelnénk fel arra, hogy a kisnemesség egy részének a magatartását mégis saját, jól felismert érdeke határozta meg. Van viszonylag jól elemezhető példája annak is, hogy éppen ez, з nem korrumpálhatósága, még kevésbé csupán arisztokrataellenes, illetve nemzeti elfogultsága állította a kisnemeseket kiélezett politikai helyzetben a reformellenzék oldalára. 119