Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve VII. (1981)
Tanulmányok - Szabad György: A kisnemesség társadalmi és politikai állása a reformkorban
Wesselényi, Kölcsey és Deák például a kisnamességet is szorongató hitbizományi rendszert is ostorozták. 22 Az országgyűlési tárgyalások során a reformtábor tagjai a fent'ekben vázolt politikai meggondolásokból is fordítottak annyi figyelmet a kisnemesség egy részének nyomorba jutására, mégpedig többnyire a nagybirtokos arisztokráciára hárítva érte a fő felelősséget. Kisfaludy Sándor tanúságtétele egykorúan elég közismert ténynek mutatja azt, hogy az 1809. évi, tehát az utolsó nemesi felkelés alkalmával „sokan csak gatyában és kantáratlan lovakkal állottak eíő" 23 , de az alighanem a valóságismerő követek többségét is megdöbbentette, amit Felsőbüki Nagy Pál adott elő egyes kisnemesi családok tönkrejutásának illusztrálására. Szerinte a nemesi felkelés alkalmával akadt „a majorátusok által minden földbirtokból kiszorított olyan soproni nemes, hogy kész lett volna nemességéről lemondani, mint sem hogy insurgáljon, mert távoztával háza népének koplalnia kellett." 24 Török Gábor azzal vádolta a nagybirtokos arisztokratákat, hogy „az úrbéri telekre szorult szegény nemességet... mindenképp elnyomni, s magok alá vetni törekszenek." Szerinte a főrendek nem csak megadóztatni kívánták a jobbágytelkes nemeseket, hanem annak is ők állták útját, hogy azok legalább megválthassák magukat. A radikális Borcsiczky István pedig azt vetette a főrendek szemére, hogy „a nemes jobbágyot is szeretnék... testi büntetésre ítélni." méghozzá olyan fondorlatosan, hogy annak ódiuma az alsótáblára háruljon. 25 Felsőbüki Nagy Pál sokban összegezve a nagybirtokos arisztokráciát ért bírálatokat és a rendi sérelmi ellenzék hagyományos szólamaival ötvözve az érdekegyesítés politikáját a kisnemességre is kiterjeszteni igyekvő reformellenzék érvelését, annak tudatosítására törekedett, mennyire indokolt, hogy a kisnemesség szembeforduljon a tönkretevőinek minősített nagy urakkal. Miután az örök váltságért folytatott ellenzéki küzdelem tetőpontján tartott beszédében a rendi politikai viszonyokat sokban idealizáló képet rajzolt, kijelentette, hogy valójában csak az „oligarchia" népszerűtlen Magyarországon, mert az, „egyes nagyérdemű hazafiaknak dicső kivételével... a nemességet és a népet egyaránt büszkén megvetve, felfuvalkodva akar az egész nemzetből kiemelkedni.'' Felrótta, hogy az „oligarchia" egyfelől útját állta a törvénytelenségek orvoslásának, az alkotmányos törekvések érvényesítésének, másfelől „bár neki a népnek nagyobb része szolgál, azt soha nem pártolja", sőt adóterhének fokozását szorgalmazza, amint a két devalációt is „polgártársai" kárával „a maga fastusának 23 és luxusának fenntartására" használta ki. Témánk szempontjából különös fontossága van beszéde azon. már ismételten, de áltslában csonkán idézett passzusának, melyben az „oligarchia" fejére olvasta, hogy „a nemesi rendnek szinte nem barátja és fő célja csak az arondirozás 27 avagy deákul jurisatio, magyarul pedig: a nemességnek körül belől való kiirtása ; melyet oly nagy iparral és előmenetellel folytat, hogy csak a szomszéd Mosony v(árme)gyében, ahol a múlt századnak elején még több háromszáz nemesi famíliánál létezett, már most három is alig található. 28 Majd egy olyan szónoki tirádában, melynek hitelét mindenekelőtt őszinte hevülete adta meg, „a milliom famíliák" hazájának érdekeit ütköztette az „oligarchiáéval", melynek tagjai csak abban helyeztetik a haza boldogságát, hogy midőn egy dús gazdag kitekint várának ablakából... minden, ami látókörébe esik, kirekesztőleg ön tulajdona légyen", egyébként pedig minden bírói bölcsességétől föggjön,... minden pálczája alatt remegjen, minden kezét nyalja. 29 117
